tiszta égbolt
Házak
Léteznek házak, amelyek már nincsenek, de amelyeket őriz a családi albumban a megsárgult, kifakult fénykép, és „egyszervolt” szobáról szobára haladva hűségesen bejár az emlékezet.
Van nekem is ilyen „nincsházam”, nem is egy. A legrégibb az a borszéki villa, amelyben életem első három évét töltöttem. Soküveges tornáca volt, amelyre lépcső vezetett, és hatalmas szobája. A hatalmas szobának hatalmas ablaka, alatta egy picike, fehérre festett asztalka, amire – a kicsi fehér karosszékre állva – felkapaszkodtam, hogy integessek a hatalmas fenyők alatt ebédelni sétáló vendégeknek. Idegen nénik, bácsik, pajeszes, nagykalapos zsidók arca villan be, ahogy mosolyogva integetnek a vörös göndör hajú kislánynak. Ez a kép tisztán él bennem, ahogy a rám vigyázó Erzsikének is a nejlon, piros, fehér pettyes fejkendője.
A másik ház Bélborban állt. Sok nyarat töltöttem benne. Nyitott szemmel is látom a falépcsőt, a patakra vezető ösvényt, a ház előtt a fenyőket, a bordó kristályvázát, a régimódi, kurblis fekete telefont az asztalon.
A harmadik ház a nagyapámék háza. Dombon állt, Borszéken, abban az „egyszervolt” kis utcában, ahol édesanyám rokonsága, a Talmayerek laktak. Nagynéni, nagybácsi, testvér, sógor néni, sógor bácsi, dédike – rokon volt ott mindenki. Nekem Rézkó mámi tetszett, hajlott hátú kis öregasszony, fekete ruhában, vakító fehér fogsorral. A zöldre festett, faragott tornácos ház verandáján óriási karosszék állt, a szobában macskaszemes rádió szólt, és télen gyönyörű, fényes csempekályha ontotta a meleget. A pince misztikus, félelmetes barlang volt, ahol pókháló gabalyodott a hajunkba, pityóka, alma és a savanyú káposztás hordók illata keveredett a sötét dohos szagával. A ház előtt, a lejtős udvaron rózsák virultak, a szirmokból főztek méznél édesebb dulcsácát, émelyítő rózsaszörpöt. Mágnesként vonzotta a gyermeket, de hozzányúlni tilos volt: szaporán kattogott a konyhában nagyapám Zinger varrógépe, fütyörészve dogozott az öreg szabómester, Gyuszi bácsi, én pedig a díványon ücsörögve csodáltam, ahogy csattogtatja a nehéz, de élesre fent ollót, fogával könnyedén szakítja el a vastag cérnát. Néha elszalajtott a boltba, „Marosestiért”, vagy elcsellengtünk együtt estefelé a víztől rozsdás üvegeket kocogtatva a közeli forráshoz borvízért.
A kedves utcának, a házaknak nyoma nincs: lebontották, földdel egyenlővé tették, helyére rideg tömbházakat emeltek. Ide költöztették a jó öregeket. Ültek az öreg székelyek az idegen tömbház előtt a maguk ácsolta kispadon, nézték a helyet, ahol a házuk állt. „Ebbe nem lehet beletörődni, elvették az életünket, belehalunk, Katica” – mondták könnyes szemmel anyámnak. És rendre bele is pusztultak.
Van egy házam Udvarhelyen. Még áll a Tompa László utcában, szemben az emlékházzal. Falairól mállik a vakolat, magas ablakai vaksin pislognak az utcára, pedig valamikor hej de fényesek voltak! Ez a ház volt Bagoly nagyapámék egykori otthona. A gang, az udvar, a hatalmas tűzfal, a sötét pince, ahol a szejkei borvizeskorsók sorakoztak, a szobákban fényesre suvickolt tölgyfa parketta, az oroszlánfejdíszes, hatalmas barna bútorok, nagymama szigorúan kikeményített horgolt függönye, aminek rojtját tilos volt bügyürgetni, de titkon, ha nem látta, mégis összefontam. A romos ház az én emlékezetemben fényes palota, az otthon, ahol nagyanyám reggel cukros meleg tejbe aprította a kiflit, nagyapám pedig rablómeséket mondott. A lakói mind elmentek már, a valaha barnára festett nagykapu deszkákkal van kitoldozva, a ház is félig az utcára térdelt. Milyen ronda, mondta múltkor egy arra haladó ismeretlen, mindjárt kidől, miért nem bontják le? Szíven ütött a szó, szóltam volna neki, hogy ezt nem szabad, ez az én házam, gyermekkorom egy darabja. Hallgattam, mert honnan is tudhatta volna az idegen, hogy az a ház nekem több mint egy omladozó épület? Régi jó barát, aki hűségesen őrzi nagyszüleim lábnyomát, hangját, a kikeményített ágynemű és a családi ebédek illatát.
Ő a Ház, akinek, ha arra járok, mindig köszönök – mert én őt romjaiban éppolyan büszkének és szépnek látom, mint volt egykor, amikor én még kislány voltam. És valahányszor találkozunk, azt kívánom: bárcsak megszeretné és megmentené a pusztulástól valaki, hogy unokáim ne csak egy megfakult fotón láthassák.
Lázár Emese
_cm.JPG)
inditonak.jpg)