Drága nagymamám rögös életútján panasz szinte soha nem hagyja el az ajkát. Tette, amit a legfontosabbnak vélt az életében. [caption id="attachment_84118" align="aligncenter" width="537"] Nagymama 2018-ban[/caption] Varga Irma vagyok, 96. évemet taposom. Tizenkilenc éves koromig a szüleimmel és öcsémmel Kötegyán faluban éltünk. Egy fiatal szalontai gépész szemet vetett rám, édesapámtól engedélyt kért az udvarlásra. Bevallom, nekem nem tetszett a nálamnál pár centivel alacsonyabb fiú, de ismerőseim rábeszéltek. Arra biztattak, menjek csak hozzá, jobb sorom lesz városon, mint falun, és egy gépész igazi jó fogás lesz. Három hónapi ismeretség után 1943. október 31-ére tűztük ki a lakodalom napját. Varga Lajos és Hajdú Irma élete ezután mindörökre összefonódott. Újdonsült menyasszonyként kavargó érzelmekkel telve mondtam ki a boldogító igent a kötegyáni kicsi református templomban. Életem addigi húsz évét szülőfalumban töltöttem, így alig tudtam elképzelni további sorsomat a szüleim nélkül. Világraszóló lakodalmat csaptunk. Mindenki boldog volt, hogy egy ilyen szemrevaló fehérnépnek városi fiú lett a hites ura. Könnyeimmel küszködtem, amikor kevés motyómat összecsomagoltam. Érzékeny búcsút vettem szerető szüleimtől és egyetlen öcsémtől. Új élet várt reám egy idegen városban, Nagyszalontán. Csak az vigasztalhatott, hogy mindössze tizenhat kilométerre lakunk majd egymástól. Sajnos az anyós kegyetlenkedése megkeserítette a mindennapjaimat. Semmi sem volt jó, amit csináltam. Mindenbe beleszólt a kiállhatatlan fúria. Lajos férjem Nagyszalonta szomszédságába, Jánosdára járt ki dolgozni, az ottani malomban gépészként alkalmazták. Így teltek a napok, mígnem azt nem észleltem, hogy áldott állapotban vagyok. Igen ám, de Lajost behívták a hadseregbe, így vissza kellett költöznöm Kötegyánba szüleimhez, hogy ne maradjak egyedül, támasz nélkül otthon. Anyósom határozottan kijelentette, hogy ő nem tart el, amíg a fia odalesz. Ínséges idők voltak azok, nagy szegénység uralkodott mindenütt. A világ felbolydult, és a második világháború szele minden nemzet sorsát megtépázta. Időközben, 1944. szeptember 23-án, Kötegyánban megszületett a kislányunk, aki az Irma nevet kapta. Az ártatlan csecsemő mit sem sejtett arról a könyörtelen világról, ahová hirtelen becseppent. A kegyetlen háborúskodás helyett a béke lett volna a csöppség egyetlen oltalma. Lajos nem is értesült lánya világrajöveteléről, hisz ki tudja, akkor éppen merre harcolt. Mindenki aggódott férjéért, szeretteiért. A falu felbolydult méhkasra hasonlított. Az emberi méltóságukat kivetkőzött orosz katonák rendületlenül vonultak előre, így a lakosok kétségbeesetten, kiszolgáltatottan szenvedték el a véres eseményeket. 1944. szeptember 26-án a front elérte a falut. A kertek alatt fejvesztve menekültek az asszonyok s a gyerekek. Kis motyójukat a nyakukba akasztva szaladtak le az óvóhelyre. Háromnapos csecsemőmmel a karomon kerestem oltalmat a föld alatti sötét bunker védelmében. Minden kincsem a pici leánykám volt. Őt szorongattam karomban, és imádkoztam, egyre imádkoztam. Szörnyű veszedelem zajlott a bunkerok fölött. Számtalan lövésre és ágyúdörgésre rezzentek össze az óvóhelyen lapulók. Mindig abban reménykedtünk, hogy egyszer mégiscsak vége lesz ennek az értelmetlen öldöklésnek. Édesapám régen orosz fogságban volt, beszélte a nyelvet. Az oroszok tolmácsként foglalkoztatták, így, a szolgálataiért cserébe, a mi családtagjainknak nem esett bántódásuk. Felvirradt a béke napja, és előbújhattunk rejtekhelyünkről. Elkeseredetten állapíthattuk meg, hogy a kapzsi orosz katonák kifosztották házainkat, feldúlták otthonainkat. Minden értékes holminknak nyoma veszett. Lajos szerencsére épen, egészségesen tért vissza a frontról, így együtt örvendezhettünk leánykánknak. Sok bajtársa viszont odaveszett a véres küzdelemben, nem tapasztalhatták meg a viszontlátás örömét. Lajos a szüleiért aggódott, mert Nagyszalonta Románia fennhatósága alá került. Némi tépelődés után elhatároztuk, hogy Nagyszalontán telepedünk le. A három hónapos Irmuskát babakocsiba tettük. Kevés kis holminkat összeszedtük, és elindultunk az új haza felé. A tizenhat kilométeres utat a sínek mentén tettük meg, magunk előtt tolva a babakocsit. A gyermek fekhelye alatt egy magyar zászlót dugtunk el, reménykedve, hogy valamikor még büszkén lengethetjük. Ez a jelkép volt a legbecsesebb kincsem, ez az egy kegyes tárgy képviselte ezentúl elhagyott hazámat. Idestova 76 éve élek Nagyszalontán, úgy hogy egy kukkot sem értek románul. A rendszerváltás örömteli pillanatai után ki hitte volna, hogy először én lengethetem a BIKINI temesvári koncertjén ezt a féltve őrzött ereklyét. A magyar nemzeti lobogó használata, a himnusz éneklése Ceaușescu alatt főbenjáró bűnnek számított Romániában. Sajnos ez ma sincs másképp. Akkoriban sokan menekültek, ki-ki belátása szerint. Mindenki családja felkutatására indult, a zűrzavarban az emberek szétszéledtek. Óriási káosz uralkodott mindenütt. A határnál szolgálatot teljesítő kiskatonák azt mondták a menekülőknek: „Aki most átlépi Magyarország határát, az úgy tegye, hogy többé vissza nem térhet.” Szívem mélyére hatoltak a határőr szavai, de már nem volt visszaút. Ekkor sohasem gondoltam volna, hogy az igazi megpróbáltatások még csak ezután következnek, s hogy a kiskatona jóslata milyen hamar valóra válik. A tizenhat kilométeres út végén elcsigázottan érkeztünk meg Nagyszalontára. A gondviselés azonban a Varga családot a Szalontától nem messze lévő CSÉFÁRA sodorta. Itt született meg 1945-ben a második gyermekünk. Lajcsika a rengeteg nélkülözés, és a rossz anyagi lehetőségek következtében meglehetősen gyengének, betegesnek mutatkozott. Élete első hónapjaiban súlyos tüdőgyulladást kapott. Sok, tápláló energiát adó ennivalóra lett volna szüksége. Akkoriban a háború utáni ínséges időkben, szinte a betevő falat is nagy kincsnek számított. Iszonyú nincstelenség, szegénység sújtotta az embereket. A református templom tornyából hiába láttunk át Magyarországra, mivel a határt lezárták, Nagyszalonta és Kötegyán elérhetetlen távolságba kerültek egymástól. Megszüntették a nagyszalontai vasúti forgalmat, és a levelek sem jutottak el rendeltetési helyükre. A hivatalos határátkelés, az útlevél csak álom maradt. Sokat pityeregtem emiatt, és minduntalan mardosó honvággyal küszködtem. Annyira szerettem volna beteges édesanyámat átölelni, és drága gyermekeimet megmutatni szeretteimnek. Akkor még nem tudhattam, hogy erre a pillanatra nem kevesebb mint egy évtizedet kell várnom. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy, bár a határt lezárták, mégiscsak voltak a zöldhatáron átmerészkedők, egy kis kereskedésért nap mint nap vásárra vitték a bőrüket. Romániából sót és petróleumot csempésztek Magyarországra, visszafelé élelmiszert hoztak. Hiánycikkekkel kereskedtek, így mindkét fél jól járt. A petróleum akkoriban valóságos kincsnek számított, mert mindenütt petróleumlámpával világítottak, a sót zsákokba töltve cipelték át, és így értékesítették. 1945 tájékán édesapám, Hajdú Károly az élete kockáztatása árán is átszökött a határon, és napokig bandukolt, amíg Cséfára ért. Betegeskedő kis unokája, Lajcsika számára hozott cukrot, élelmet. Talán éppen ezek a fontos élelmiszerek mentették meg a már súlyosan beteg gyermek életét. Többé aztán nem volt mersze átlépni a határt, mert veszélyes vállalkozássá vált. A két ország közötti feketekereskedelem 1948-ig tartott, mígnem egy sót szállító csempész összetűzésbe nem keveredett egy román határőrrel. A kiskatona feltartóztatta a sót szállítók egy csoportját. Egy feldühödött legény, Tóth nevezetű, hirtelen felindulásában agyonütötte a kötekedő határőrt. Ebből az incidensből hatalmas botrány lett. Kinyomozták a tettes kilétét, és börtönbe zárták. A hatóságok ettől a pillanattól kezdve annyira megszigorították a határt, hogy többé senki sem mert a zöldhatáron átkelni. Figyelmeztettek mindenkit, hogy ezután könyörtelenül rálőnek arra, aki a határ mentére merészkedik. Iszonyú sebességgel peregtek a politikai események. A Romániában rekedt magyar kisebbség a megpróbáltatások egész sorát élte át. Sorozatos megaláztatások, igazságtalanságok keserítették meg napjaikat. A magyar lakossággal szemben egyre keményebb, egyre szigorúbb rendszabályokat léptettek életbe. A már-már elviselhetetlen elnyomást az is tetézte, hogy korlátozták az amúgy is csekély anyanyelvi oktatást, a sajtót pedig egyre szigorúbban cenzúrázták. Időközben megint szaporodott a család, megszületett Gizella lányunk. Remegve vártam három csemetémmel azt a pillanatot, hogy végre hazautazhassak látogatóba, a szülőföldemre, s megmutathassam nekik a számomra legcsodálatosabb országot, Magyarországot. Számomra az a tíz év, amíg nem láthattam szerető szüleimet, testvéremet, drága hazámat, egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor nagy sokára, hosszú évek után beindult a levelezés, kedves édesanyám arra kért, vágjak néhány tincset gyermekeim hajából, s küldjem el levélben. Mikor végre szabad volt az út, 1954-ben felkerekedtünk mindannyian, s az előre megbeszélt időpontban öcsém, Károly várt ránk. Tíz év után bizony alig-alig ismertük meg egymást. A két reményvesztett öreg szülém leírhatatlan örömujjongásban tört ki, amikor rég nem látott leányuk három gyermeke kíséretében bezörgetett kicsi házunk ablakán. Öleltük, csókoltuk egymást. Volt mit bepótolni, hisz egy évtizedre szakított el egymástól az országhatár. Édesanyám az évekig tartó várakozás miatt idegösszeroppanást kapott, az egekig érő bánat őrölte fel az idegeit. Éjjel-nappal értem aggódott, hisz volt olyan időszak hogy semmit sem tudott a sorsom felől. Meg aztán epekedve sóvárgott az unokák után is. Iszonyú kegyetlenségként gázolt a sorsunkba a történelem, a három gyermek ekkor láthatta először nagyszüleit. Irma tíz-, Lajos kilenc-, Gizella hétéves volt. A sokat szenvedett, meggyötört család újra egymásra talált, és a makacsul húzódó országhatár sem választhatta többé el őket. Ezután rendszeresen találkoztak, és közösen örvendeztek az Úr kegyelmének, hogy a véres háború családjukból nem követelt emberáldozatot. Dédnagymamám 96. évében jár, ma sem tud többet románul annál, hogy „Jó napot!” Kisgyermekként megtanított nekem egy verset: Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem, Magyar nótát dalolt a dajka felettem, Magyarul tanított imádkozni anyám És szeretni téged, gyönyörű szép hazám! Egész életében ebben a szellemben élt. Örült, amikor a hódmezővásárhelyi polgármester a szégyenletes december 5-i népszavazás után mindenkinek megadta a tiszteletbeli állampolgári címet, díszkeretben asztalán áll e becses dokumentum. Most a magyar állampolgárság igénylésekor boldogabb, mint valaha. Újra visszakaphatja azt, ami mindig is az övé volt. A hazájának határát ezután bármikor átlépheti, kedves szüleinek a sírjához ellátogathat. Egyik szeme sír, a másik nevet, mert e sorok írója, az unoka és családja Magyarországra települt. A határ megint elválaszt családokat, nemzedékeket. Bagdi Andrea Gizella