Mínusz tizennyolc Celsius-fokban érkeztünk meg Har­gitafürdőre. Éppen dél volt, és a részleges napsütésben a hóval feldúsult fák csodálatos látványt nyújtottak. A település központjában egyesek a korcsolyapályára, mások a hópánkó kipróbálására igyekeztek. Itt Hargita megyei rendszámú autók és magyar szó volt átütő többségben. Nem így a sípályák környékén. Az itt található panziók parkolójában leginkább VS, VN, BC, GL rendszámú autók, de akad Fehér, Brassó, Kolozs megyéből érkezett is. Magyarországi rendszámú autót egyet láttam, bolgárt kettőt is. Úgy látszik, a Kárpátokon túlról érkezettek fizetőképesek vendéglátóik számára, valószínűleg megbízható és visszajáró vendégek, és bizonyára elégedettek a szolgáltatásokkal. És a gyönyörű székelyföldi tájjal, lehetőleg székely zászló nélkül, amiből amúgy egyet sem láttam lobogni. Pedig éppen a mádéfalvi veszedelem emléknapja volt. Talán minden éppen lakott házra ki kellett volna tűzni. A táj csodás, ami a szolgáltatásokat illeti, azokat a Székelyföldön (is) megszokott igénytelenség, korlátoltság jellemzi. Hogyha arra gondolok, milyen komoly sípályarendszert lehetne létrehozni e csodás tájon, akkor csalódnom kell azért, amit kapok. A Miklós-sípálya első látásra jól néz ki. Aztán az első felvonás után kiderül, hogy a teteje jeges és helyenként kikopott. Emiatt sokan nem húzatják fel magukat egészen a felső felvonóházig. Az is kiderül, hogy az alsó felvonóháznál hárman teljesítenek szolgálatot, ennek ellenére csak hébe-hóba segítenek a tányér vagy a csákány beakasztásánál. Elég sok emiatt (is) a tökéletlenkedés. Amikor egy idő után megjegyzem, hogy ilyen fokú passzivitással még nem találkoztam mifelénk, hiszen úgy tudom, hogy ez is feladatuk lenne, kurta válasz érkezik: „Aki igényli.” A Kossuth-pályák közül az egyik lezárt és havas, a másik nagyon jeges, a harmadik nagyjából használható. A pályák karbantartása kétséges. Az pedig egyenesen gyanús, hogy a nemcsak havas, hanem egyenesen jeges fenyőfák némelyikéről jégcsapok lógnak le, előttük pedig jégtömbök hivalkodnak. A hóágyúk elégtelen működésének, meghibásodásának vagy nem megfelelő használatának a „termékei”. Az már másik talány, hogy a csövek mikor olvadnak ki eléggé ahhoz, hogy a hóágyúk újra működésbe léphessenek… A kilátás pazar, a csákányozás eléggé fárasztó. A meredek szakaszon igencsak oda kell figyelni a talpon (azaz sílécen, hódeszkán) maradás érdekében. Persze, örüljünk annak, ami van! Csak türelem! Igaz, abból híján. Még maradnak pontok a kártyán, de már nincs szufla (és türelem) az újabb ereszkedésekhez. Ezért amivel olcsóbba került a kártyapont tömbösített pontvásárlás esetén, az a kedvezmény elúszik a végelszámolásnál. Furcsamód – és más országok gyakorlatától eltérően – itt sincsenek napi, félnapi bérletek. Az sem szokványos, amolyan góbéságnak fogható fel, hogy tízéves kortól már felnőttjegyet kell venni. Általában ugyanis 12–14 éves korig tart a gyermekkategória, majd a színvonalasabb helyeken a gyermek- és a felnőttkategóriák közé beiktatnak egy ifjúságit (juniort), ami mifelénk teljesen ismeretlen fogalom. Amiként a családi kedvezményre sem fektetnek semmilyen hangsúlyt sem. Ha mégis lenne (máshol), akkor az a két szülőre és legfeljebb két gyermekre érvényes, azaz a nagycsalád fogalma a sípálya kasszájánál nem létező dolog. Pedig a nagycsalád nemcsak demográfiailag hasznos és megtartó tényező a közösség számára, hanem pénzügyileg sem elhanyagolandó a bizonyára saját meggazdagodását előtérbe helyező, a korszerűsítés fáradalmával és az újabb és újabb befektetések kiadásaival nemigen számító tulajok többsége számára. Hargitafürdőn a három sípálya körül nemcsak az igénytelenség, hanem a konkurencia szele is lengedez. Hiszen a harmadik sípályára, a Csipikére már nem érvényes a mágneses kártya, hanem odalent jegyet szakítanak. Egy személy ezzel foglalkozik. A másik kettő leginkább beszélget, nemigen segítenek a drótkötélre erősített félcsákány kinézetű felhúzó használatát megkönnyítendő. Az első felvonások így hát vagy eséssel, vagy kézizom-gyakorlattal járnak, mivel egyből nem sikerül ellesni a máshol már rég elfeledett technikát: a derék mögé betenni a felhúzót. Ráadásul egy pár kesztyű is bánja, három helyen kilyukadt, mert hiába helyeztek el Bergmann-csőféléket a sodronyra a csimpaszkodás megkönnyítésére, nem lehet tökéletes a használatuk. A „csúcstechnológiához” ugyanis megfelelően képzett emberi erőforrás is szükségeltetik. Azért kellemes meglepetések is érnek. A Csipike-pálya felső felvonóháza melletti „melegedőben” van fehér forró csoki. Szóval, forró is, fehér is, cukros is. Továbbá: a Balu vendéglőben két nyelven üdvözöl a személyzet, és az önkiszolgáló rendszerű vásárlást követően asztalhoz viszik a tálcákat, sőt azokat asztalbontás előtt el is szállítják. Közben pedig jó étvágyat kívánnak! Azt kívánom én is a fentiek megemésztéséhez! Dr. Ábrám Zoltán, Marosvásárhely Utóirat: Másnap a homoród­fürdői Lobogó-pályán több kellemes meglepetésben részesültem. Egyrészt a pálya gondozottsága, a magyar nyelvű rádióadó használata, a családi jegy léte, vagy éppen az angol beszéd megjelenése okán. Ennél még nagyobb örömöt szereztek a kétszemélyes csákány közös használatakor a teljesen véletlenszerűen adódó társaim. Egy korondi kisfiú, Tófalvi Géza, Dénes fia, aki néhány hónapos kistestvérét, no meg lovakat, teheneket, kecskéket és népes baromfiudvart hagyott odahaza. És a székelyudvarhelyi ipari alpinista Lukács Pali, aki két örömhírt osztott meg velem. Egyrészt azt, hogy a 118. templomtorony újrafestését fejezte be nemrég, másrészt negyedik gyermekük, Vid születésének közeledtét. És arról is beszámolt, hogy nemsokára Bukovelbe (Ukrajna) készülnek sízni. [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]