Laczkó Géza (1884–1953) a Nyugat első nemzedékének jelentékeny novellistái közé tartozik, emellett kiemelkedő nyelvtudományi munkássága. Nagy képzettségű nyelvtudós volt, igen jól verselt, kordokumentumnak is értékes önéletrajzi trilógiát írt, történelmi regényeit a páratlan nyelvi archaizálás ellenére is sikerült olvasmányossá tennie, legjobb prózai műfordítóink közé tartozott – de legművészebb, nemegyszer leglíraibb alkotásait mégis csillogó rövid esszéiben találhatjuk. Az író Laczkó mellett sohase szabad és nem is lehet megfeledkezni a tudósról. Nyelvtudományi tanulmányai, nyelvművelő cikkei és rádióelőadásai ugyanúgy hozzátartoznak életművéhez, mint híresen lelkiismeretes műfordításai, amelyekkel francia remekműveket tolmácsolt. Rovatunkban hadd hívjuk fel a figyelmet Laczkó Géza személyére, no meg egyik kedves írására, amelynek címe: Hányféleképpen nevet a magyar? A választ az idézett szövegrészből tudhatjuk meg: „Hányféleképpen? Önök talán nevetnek ezen a kérdésen, vagy fölényesen mosolyognak? Hogy fognak akkor hahotázni, esetleg gúnyosan kacagni, ha megmondom, hogy a magyar vagy 40–50-féleképpen nevet! – Mi? Csak a jóízlés tartja önöket vissza attól, hogy ne röhögjenek? Hát tessék csak idehallgatni! És ne somolyogjanak úgy, mint a szegedi árpacipó! Félre a vigyori arcokkal, s hallgasson el az a minduntalan nevető kis röhencs ott a sarokban! Inkább mosolyintsanak egyet ezen a sok furcsaságon. Ki kuncog amott magában? Ki az a kun legény, aki az imént kaccintott egyet? A Balaton mellett azt mondanák rá, hogy cikog, vagyis hogy kibuffant belőle a nevetés. Menjünk csak tovább: a gömöri ember méltóságosan, tempósan hahog. A borsodi pisolyog, a székely meg picsorog, mint a sükei vadalma, vagy mosolyra húzva száját elpisolyodik, elvisolyodik. A kun viszont jobban vigyáz a nevetőizmaira, s ha egyet mosolyodik, azt mondja rá: bazsalyít. A fazekas tót is csak bazsalyog, amikor a szekere feldűl. Szentesen meg az nem jó, ha valaki tótul nevet, mert az bizony azt jelenti, hogy sír. Kassán a nevetgélőre azt mondják, hogy vicsirít, a kalotaszegi ráviccsan arra, akire rávigyorint, a csallóközi csecsemő mosolygás helyett viccsant, a nógrádi csendesen vicsejt, a székely virrog, a bodrogközi meg vicsog, amikor más rendes magyar ember csak vihog, amin nagyot retyeg a Sümeg vidéki s itt-ott a székely még röfög is, vagy csak harsányan hahotál. Sopron megyében nevetgéreznek a kölykök, már akiknek jó nevetőkéjük van, Szatmárban azonban csak úgy incognak-vincognak, mert ott általában kacérak, azaz vígak a gyerekek. No de aztán hallgassuk meg, ha fonóban, kalákán vagy aratónap estéjén összekerül legény, leány! Az őrségiek úgy cseferítenek, hogy az ihogás-vihogás elhallatszik a harmadik határba is. Abaújban kacaráznak, Szatmárban kacároznak, Mezőtúron egy helyben ülve igyorognak-vigyorognak vagy vihancároznak a nevetgélve hancúrozók. A székely leány a székely legénnyel csendesebb formán cihog-vihog, a kecskeméti nyihog-vihog, az alföldi már nyihároz, a szabadkai vihároz, a somogyi vihorog, a szegedi tanyákon icsog-vicsog, Zemplénben nyiharász, hincároz a nevetős fiatalság. A Kemenesalja lankáinak csendjét vinyározás veri fel, Érsekújvár vincúrozástól hangos, Hódmezővásárhelyen hinnyognak s Háromszékben ficerésznek. Hogyisne lenne így! Ebben a szép országban, ahol a galamb is kacag, a barack meg mosolyog a nevető kék ég alatt!”

Komoróczy György