szórványos felhőzet
erős felhőzet
kevés felhő
Ha Facebook, én vagyok…
... s ha töröl a Facebook, nem vagyok! Kétségbeesett, majdnem síró diákok fogadták tegnap első órán egy pedagógus ismerősömet az iskolában (nem, ne tessék meglepődni, igen, vakáció van, de vannak szakközépiskolák, ahol egészen a hónap végéig még iskolába járnak a diákok, mert annyi sok nekik a gyakorlat, hogy majdnem felemészti a szünidőt is), hogy hatalmas baj van a világban, katasztrófa, földindulás, a Facebook rengeteg embernek a fiókját törölte, és nem lehet tudni semmit. Most mi lesz? Vajon mi történt? Mit csináljunk? Várjunk? Legyen új fiók? Vagy visszakapjuk a régit? – kérdezgették egymástól kétségbeesetten, és nem találták a helyüket a jól ismert világban, az osztályban, a társak és a padok között, mert elvesztették a helyüket a virtuálisban…
Valami tényleg történt, magyarországi portálokon is írták, hogy tömegesen törli a profilokat a közösségi portál, de hivatalos magyarázatra a délelőtti órákban nem leltek, én sem. Egy helyütt olvastam, hogy a Facebook időnként kisöpri a fake, azaz hamis vagy annak látszó fiókokat, továbbá azokat a személyeket és oldalakat, akik és amelyek álhíreket terjesztenek. Lehetséges, hogy valamiféle nyár eleji nagytakarítás kezdődött hétfő délután a Facebooknál? Merthogy akkor ütött be sokaknál a krach: egyszer csak voltak, aztán már nem. Közülük többen is szorongásról, fokozott aggodalomról számoltak be, nem tudták, mit kezdjenek magukkal, ingerlékenyek lettek, volt, aki sírógörcsöt kapott. Mik ezek, ha nem elvonási tünetek?
Bár a Facebook-függőség még nem került be a mentális betegségek hivatalos és nemzetközi rendszerébe, de már több kutatás megkongatta a vészharangot: igenis jobban oda kell figyelni a közösségi portálok túlzott használata által kiváltott veszélyekre. Vannak, akik azt mondják, hogy a „kór” nem válogat, a mértéktelen használat és az életkor, illetve a nem között nincs összefüggés, azaz egyformán veszélyeztetett gyermek és fiatal, anyu és apu, sőt nagyi és tata is, más kutatók szerint viszont a 2010 után születettek, az ún. alfa vagy globális generáció sokkal „fogékonyabb” a függőségre. S ezáltal a depresszióra, az elidegenedésre, a magányra, de az agresszióra is.
Nagy felelőssége hát a szülőknek, hogy védetté tegyék gyerekeiket a Facebook-függőséggel szemben, de védőoltás egyelőre nincs. Ahogy az alkoholizmus és a drogfüggőség ellen sem. Ellenben vannak jó gyakorlatok, és van a példa, amit mi magunk, felnőttek mutatunk. Ha függünk, lehet, hogy ő is függeni fog. Ha mi kézben tartjuk és észszerű korlátok között az online állapotunkat, lehet, hogy neki is sikerülni fog néha offline maradnia.
Pedig ma már arra is találunk kutatási eredményeket, hogy mi lesz, ha kiszállunk a táncból. Amerikában végeztek olyan kísérletet, ahol az alanyoknak egy hónapra meg kellett tartóztatniuk magukat a közösségi oldalaktól. Valahogy összejött nekik, túlélték a megvonást, s láss csodát, a kísérlet végén sokkal elégedettebbnek, kevésbé magányosnak és depressziósnak érezték magukat. Sőt, ha vissza is csatlakoztak a közösségi oldalakra, jóval kevesebb időt töltöttek el rajtuk.
Tényleg, van élet a Facebookon túl? Én biztos forrásból tudom, hogy van. Komolyan mondom, nem viccelek. A közvetlen környezetemben is él néhány olyan ember, akiknek nincs profiljuk az egyik legnépszerűbb közösségi oldalon (máshol sem), nem is követik azt. Tevékeny, érdeklődő, tájékozott, épkézláb emberekről van szó, és mivel látom, hogy nem betegek, sokat nevetnek, olvasnak, beszélgetnek, jönnek-mennek és jól elvannak a világban, bizonyítékként kezelem létüket: van élet a Facebookon túl. Ott vannak ők, ahová mi is kerülhetünk, ha lekapcsolnak, netán lekapcsoljuk mi magunkat a virtuális közösségi „lélegeztető gépről”. Nem tűnik rossz helynek. Becsszó.
Asztalos Ágnes
