Az idén az alma- és a szilvatermést elvitte a köd, párás idő volt a beporzás idején, de az öreg meggyfa megmenekült, „rekordtermést” produkált (és nem csak az Arany­korszakban szokott mó­don, azaz csak papíron!). Szedegetjük az alsó ágak piros bogyóit, de még rengeteg van a fán, eszembe jut Bodrogi Zsigmond nótája, a Már minálunk babám című, mely szerint a legény felmegy a fára és lerázza a meggyet. Ha a szerző valamelyik budapesti kávéház füstös termében írta a dalt, akkor hihető, de gyakorlatban nem megvalósítható. Lehet, hogy az ő idejében a meggyfák 100 éves diófa termetével rendelkeztek, de az én fámra a pehelysúlyú kis unokám sem merészkedne fel. A nóta kibővítetett változata makkrázásról is tud, azt kapkodnod kell, a meggyet-makkot pedig „szedjed-kapkodd”. Későbben az ananászt is le lehet rázni, azt a fa alatt kaparászni kell, a sóskát is lehet rázni a sóskafáról, s végre egy értelmes felszólítás: Tegyed babám Jóskát (a rózsás kötényedbe). S akkor jöttem rá, hogy az egész csak humor, nem kell a betakarítási módokat komolyan venni. (Biztosan csak a kampányra kihelyezett pártelvtárs „értékes útmutatásai”.) Elolvastam az egyik újságban a Julianus barát első útjáról szóló tudósítást, amit nem ő, hanem Páter Richardus vetett papírra a pápai kúria számára a XIII. sz. első felében. A négytagú csoport a pogány magyarokat kereste, végül ketten maradtak, majd Gellért halála után Julianus találta meg a rokonokat. Ahogy ez néha megtörténik, kísérőik előzetesen kirabolták őket. Egy magyar asszony útmutatása alapján két nap múlva valahol a Volga mentén ott voltak a rokonok. Hát a kedves rokonok se Istent, se bálványt nem ismernek, földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst „meg ilyesmit” esznek, lótejet, gondolom, kancatejet és vért isznak, de verekedni nagyon tudnak. IV. Béla támogatása hamar kifogyhatott, utasaink kanalakat faragtak, főtt kölest ettek, éjszakákat töltöttek esőben, fagyban a mezőn, és ráadásul útjukat nem is Julianus írhatta meg, hanem főnöke. Kései követője, Kőrösi Csoma Sándor, a székely magyar, bár megkapta Széchenyi István elismerő szavait, „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül…”, de Julianus barát méltatása a nagyközönség számára sokat váratott magára, szobrát a Halászbástyán kevesen ismerik, a vendéglő vonzóbb érdekesség. Köszönjük. Ami még újdonság volt számomra, hogy a tatár fejedelem követe tudott magyarul, oroszul, kunul, németül, arabul és persze tatárul, és így azt is el tudta mondani Julianusnak, hogy a tatárok Németország ellen indulnak. Hazafelé fél évig tartott útja, és biztosan nem volt kéjutazás. (IV. Béla idejében ugyan még nem volt Németország, „csak” Német-Római Birodalom, de a harcos tatároknak az nem volt akadály.) A Valahol a Volga mentén más gondolatot is indított el bennem, a nagy orosz népnek olyan a Volga – „Volga, Volga, öreg Volga…” –, mint nekünk a Tisza, melyről rengeteg nóta született. Volga, Volga, öreg Volga… Gyerekkori emlékem az az orosz film, akkor még nem voltak mások a moziban, amelyben lovas katonák hosszú sora vonult, páran harmonikával, és énekelték a fülbemászó dalt. Muzikális nép az orosz, mondta akkor Édesapám. Korosztályom, a mai hetvenesek-nyolcvanasok még emlékezhetnek a Drága föld, szülőhazánknak földje kezdetű dalra, a Nagy Honvédő Háború idején születhetett, s ha már a fasisztákat Berlinig akarták kergetni, akkor kikerülhették volna a mi drága földünket. A megszálló, illetve felszabadító szovjet hadsereget nem szabad összetéveszteni Dosztojevszkij, Csehov, Gogol, Puskin vagy Tolsztoj orosz népével… A Volga-dalról jóval későbben tudtam meg, hogy több szöveggel is bejárta a világot, Sárossy Mihálynál Valahol a Volga mentén ezeréves erdő zúg és szerelmes dal, de van ahol a Volga partján élt egy ifjú, kinek arca sápadt halovány, ki szeretett egy barna kislányt, tiszta szívből igazán… De jött egy harmadik, és mindhármukat elnyelte a haragos Volga. A népszerű dallam hamar új, „prózaibb” szöveget kapott: Máma még nem ittunk semmit. Nem mehet ez így tovább! Inni kell, ha meghalunk is! Inni kell, az angyalát. Ezzel a szöveggel énekelte Gre­gor József és énekli sok-sok vidám fiatal meg örökifjú. Szathmáry János, Gyergyószentmiklós [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]