Félútján túl jutott a Hargita Kiadó monumentális vállalkozása: a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat immár a 60. kötetnél tart. A rangos válogatásba bekerült Györffi Kálmán prózaíró is, akinek válogatott novelláit Lövétei Lázár László mutatja be. Vajon a tizenévesek miért örülnek jobban azoknak az íróknak-költőknek, akiket „csak úgy”, mintegy mellékesen, a magyarórákat széles ívben elkerülve fedeznek fel magunknak? A választ nem tudom, de középiskolás koromban, az 1980-as évek végén nekem is volt legalább két ilyen olvasmányélményem: Sütő István én, Dániel című verseskötete, illetve Györffi Kálmán Johannes című hosszú novellája a Mézízű napjainkból. Sütő István verseiből tíz év múlva államvizsga-dolgozatot írtam a kolozsvári BBTE bölcsész karán, Györffi Kálmán novelláiból pedig, íme, egy vékonyka kötetre valót válogattam a Székely Könyvtár sorozatba. A kör bezárult, mondhatnám elégedetten, csakhogy ifjúkorom nagy kedvence, a Johannes most hiányzik a válogatásból. Milyen szempontok szerint válogattam ki tehát mindössze 7 darab novellát a Györffi-írásokból? Általában lenni szokott valami a levegőben, amit okos emberek, jobb szó híján, „korszellem”-nek neveznek, s amivel meg is magyarázzák, hogy egymástól távol alkotó, egymásról mit sem sejtő írók miért kerülnek egymás mellé egy-egy olvasó fejében. Itt és most mindössze három könyvcímet említek: 1973-ban jelent meg Györffi Kálmán első kötete, a Csendes hétköznapok, 1975-ben Hajnóczy Péter A fűtő című első kötete, illetve 1976-ban az amerikai Raymond Carver első igazi kötete, a Will You Please Be Quiet, Please? Ma már tudjuk, hogy azokban az években főleg a metafikciónak, a szövegirodalomnak volt „konjunktúrája” a világirodalomban, de azt is tudjuk, hogy minden csoda három napig tart, s a „történet”, az „elbeszélés” (legyen bármennyire minimális) előbb-utóbb megtalálja a maga olvasóját. De a történeten kívül mi a közös ebben a három szerzőben? Nos, mintha ugyanaz az életszagúság, életközelség lenne jellemző mindegyikükre (legalábbis szerintem): csendes (vagy ironikusabban: mézízű) napokról, teljesen hétköznapi emberekről írnak, jóformán ugyanazon az objektív, szenvtelen, tárgyiasan leltározó nyelven. Aztán: nem tudom, miért, de az itt olvasható Györffi-novellákról (a már említett kortársakon kívül) nekem folyton Csehov semmi-történetei, nagy magányosai jutottak eszembe. Mert miről is ír Györffi Kálmán? Megszületünk, gyerekek vagyunk, néha szeretnénk megszökni egy másik, sokkal szebb világba (Integetsz majd a túlsó partról), majd lassan felnövünk, sze­relmesek leszünk (Mézízű napjaink), családot alapítunk, aztán vagy szétesik a család (Elrohanásaim), vagy együtt maradunk (Csen­des hétközna­pok), de ebben sincs semmi köszönet, hiszen így is, úgy is egyedül vagyunk (Játékaim, Nagytakarítás). „…reggel felkelek, veszem a ci­pőmet, hogy felhúzzam, kimászik belőle egy marokra való svábbogár, délben hazamegyek, az asztalon nyüzsögnek a svábbogarak, este bemegyek a fürdőszobába, és megengedem a csapot, hogy megfürödjek, hörög a csap, kövér svábbogarakat pottanyt ki magából, nézem, ahogy lassan telik a kád ezekkel a páncélos hátú, fekete bogarakkal, levetkőzöm és elzárom a csapot, benyúlok a kádba, felkavarom őket, és csendesen belefekszem. Hát ez a magány” – olvashatjuk Györffi Kálmán Az otromba férfiak magányossága című hosszú novellájában (amelyre amúgy maga a szerző hívta föl a figyelmemet, s amelyik most jelenik meg kötetben először!). Vigasz­ta­lan vi­lág-e Gyö­rffi Kálmán pró­zájának világa? Szí­­vesen válaszolnám, hogy csak annyira, mint Csehov (vagy Carver vagy Hajnóczy) vi­lága, de ezzel nem mondanék semmit. Inkább arra kérem a T. Olvasót, hogy – miután elolvasta ezt a Györffi-kötetet – mutasson nekem egy… nem, nem egy igaz embert, hanem egy olyan világot, ahol nem vagyunk menthetetlenül egyedül, „egyedül, akár a sarki fény”…