Olyan társadalomban élünk, ahol egyszer használatos sebtapasszal ragasztják le a mély sebeket, majd csodálkoznak, hogy nem gyó­gyul meg senki. Mifelénk a megpróbáltatásokkal szemben hangzatos, és egyben üres jelmondatokkal illik küzdeni, és nehogy, ismétlem, nehogy megpróbáljon valaki szomorú lenni. Bármi történjék, egy jól irányzott „Nézd máshogy a dolgot” tanács mindent megold, és ne is törődjünk vele, mennyit ártunk azzal, ha pozitív energiákról tartunk kiselőadást komoly problémákkal küzdő emberek számára. Miért gondolom így? Tudniillik szokásom, hogy havonta legalább egyszer belerúgok az ágy szélébe, és irtózatos jajveszékelésben török ki. Ilyenkor rendszerint magzatpózban fetrengek az ágyban, és a zsibbadt végtagomat szorongatom, amíg ismét képes leszek normálisan gondolkodni. Na már most, ha egy ilyen szituációban odaállítana valaki, és arról kezdene magyarázni nekem, hogy ne fókuszáljak a fájdalomra, minden rendben van, nézzem a dolog pozitív oldalát, valószínűleg leütném a vasalódeszkával. Bárhogy próbálják elbagatellizálni a szenvedés értelmét napjainkban, az igazság az, hogy van, aminek fájni kell. Tudom, nem hangzik olyan jól, mint a „Minden fejben dől el”, „Csak hozzáállás kérdése” jelszavak, de az igazság legtöbbször nem fülbemászó. Fontos az, hogy felismerjük a jót a rossz dolgokban, hogy ne csak a nehézségekre koncentráljunk, de amikor fájdalmas időszakon megyünk keresztül, ne dugjuk homokba a fejünk. Tudom, hogy a közösségi médiában mindenre van recept, a csapból is az folyik, hogyan lépjünk túl/át másokon, mi az a négy lépés, amivel megváltozhat az életünk, és hogyan lehetünk húsz másodperc alatt elégedettek, de arról senki nem beszél, hogyan kell eltűrni a veszteséget. Előttünk állnak valódi szenvedéstörténetek, igazán inspiráló tanúságtételek, de nekünk a „Be happy” mottó elég, aztán pedig csodálkozunk, hogy nem tudjuk kezelni a krízishelyzeteket. Meglepő, hogy lassan attól is idegösszeomlásunk lesz, ha odaégetjük a palacsintát? Keresztes Bea