Néhány évvel ezelőtt néztem meg a BBC Earth ismeretterjesztő csatorna közvetítésében Az élet című természetfilmet. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy lélegzet-visszafojtva figyeltem a puhatestűek törzsébe tartozó polipokat bemutató képkockákat. A film üzenete el nem múló emléket, elevenen élő, örök kihívást jelentő tanítást adott számomra. Próbálom elmondani, leírni, mit ismertem fel ezáltal, és remélem, hogy Önöknek, Nektek is sokat jelent majd. Az említett filmben bemutatták, ahogy az anyapolip, miután lerakta petéit, nagyjából hat hétig gondozza azokat, amíg ki nem kelnek ivadékai. Ez idő alatt karjaival állandóan körbesimogatja a petéket, tisztán tartva őket az algáktól, óvja a ragadozóktól, s mozgásával a „vizet kavarja”, hogy megfelelő oxigénellátáshoz jussanak a lerakott peték. Az is kiderült, hogy ebben az életszakaszban az anyaállat nem mozdul el a petéitől – a felsoroltak miatt –, sőt nem is táplálkozik. Mindvégig ott van a peték mellett, amíg a három milliméter nagyságú kispolipok kezdenek kibújni a tojásokból, ezután azonban az anyaállat elpusztul. Bámulatos információk, tények voltak ezek számomra. Csak a fejemet csóváltam és mondogattam: „Azt a mindenit! Azt a mindenit, de csodálatos ez a természet, illetve az Alkotója!” A teremtett világ e parányi részlete, jelensége most, tanévkezdés előtt (is!) lényeges üzenetet közvetít a szülők, tanárok és diákok felé. Az iskolakezdéssel ugyanis megkezdődik a vízkavarás sajátos időszaka. A tanárok, az oktató-nevelő testület tagjai – a szülőkhöz hasonlóan – a diákok mellé állnak, hogy mellettük élve, velük dolgozva, őket a megfelelő ismeretekben részesítsék, jellemüket csiszolják, támogassák személyiségük megszületése, kifejlődése folyamatában. Feladatuk az is, hogy a fiatalok lelkére, szellemiségére, jellemére, testére káros tényezőket tőlük távol tartsák, az egészséges ismereteket, tudást – mint az éltető oxigént – hozzájuk közel vigyék. Lehet, hogy merész kijelentés, de úgy érzem, igaz, hogy nap mint nap az életüket kell adják, adjuk, hogy életképes, egészséges, bátor és derűs, az élet harcát vállalni tudó emberek lehessenek fiataljainkból. Nagy felelősség ez a pedagógusok számára, de bátorkodom azt mondani: nem több feladat, mint amit a jelentéktelen, öntudatlan (csak) állat, a „gerinctelen” polip is megtesz a petéivel csak úgy spontán, a sokszor rossznak titulált, emlegetett, ösztönétől – mondhatnánk úgy is, hogy az Isten által akart, teremtett természetétől – vezérelve. Ugye van mit tanulni ebből az egészből? A Jóisten a természet által tanít, késztet, segít, hogy ugyanazt tegyük, mint például a polip, de amit Ő is megtett értünk: mert Jézusban Ő mellénk állt, velünk élt és meghalt értünk. Szent Pál ezt a felismerést így fogalmazta meg: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” (János 3,16) Csodálatos ez a jelenség, ez a folyamat! Mert ez egy folyamat. A nagy természet, amelynek részeiről sokszor azt mondjuk, hogy öntudatlan vagy értelemmel nem rendelkezik, ugyanazt teszi, hasonlóan működik, mint az ő Teremtője, Alkotója, az Isten. Feláldozza magát az új életért, az életlánc következő láncszeméért, s közben nem gondol arra, hogy neki ez megéri-e, vagy esetleg az életébe kerül... Amikor mi tanárok, nevelők, szülők ugyanígy teszünk, akkor élünk igazán, akkor értelmesedik, telik, válik tartalmassá a mi életünk. Adassék meg valamennyiünknek, hogy a Szentlélek által megértsük és szívesen kavarjuk a vizet ezután is a fiataljaink, gyermekeink életéért, boldogulásáért! Fiataljainknak azt kívánnám, hogy felismerjék és értékeljék szüleik, tanáraik vízkavaró mellettük állását, támogatását, ne ellenkezzenek, hanem szívesen működjenek együtt velük, a maguk és a következő nemzedék érdekében. Simó Gáspár spirituális atya