Folytatjuk a költőink, íróink által lejegyzett, a magyar nyelv szépségét méltató gondolatok tallózását. Csoóri Sándor 1968-ban jegyezte le Faltól falig című kötetében az alábbi, gyakran idézett történetet: „Egy menasági asszony életét panaszolva, ilyen mondatokat ejtett: »akkora bánatra jutottam, hogy faltól falig sírtam… már-már ártatlanságomból is kitagadtam volna magamat.« Kicsi fiáról szólva meg ezt: »Mit tudhat még egy suhanc ág?« Faltól falig sírni? Kitagadni magunkat ártatlanságunkból? Ráfoghatnánk, hogy véletlen elszólások, hogy egy nagy lélek rejtett kamrájából való kincsek. De ahol mások nem ugyanígy, vagy nem hasonlóan »szólják el« magukat, ott senki sem beszélhet ilyen lélekre támaszkodó boldog és boldogtalan nyelven. Mert ha igaz, hogy a történelem mindnyájunk önarcképe – elmondhatjuk ezt az anyanyelvről is. Az asszony egyéni följajdulásában a történelemé is kicsordul, amely a szavakat kölcsönözte neki. Idézett mondatában a falak nem pusztán a látható falak, nemcsak egy parasztszoba falai. Egyúttal a láthatatlanok is: a bezártság, a tehetetlenség ütközői. Az ártatlanságból való kitagadás képzete sem a valláserkölcs fogalmával függ csak össze, hiszen az ilyen sűrűségű nyelv sosem a töredékes, az egyetlen élménybe zárt sorsot, hanem a teljes embert fejezi ki. S nemcsak az egyedit, de a közösségit is. Néha egyetlen mondatba sűrítve össze egész életét. A tanulság ezen a ponton már nem is csak azoknak szól, akik ártatlanul ámuldoznak, ha egy anyaországon kívüli magyar döccenők nélkül és habogás nélkül szólal meg magyarul, de mindnyájunknak, akik nem a fönti szabályok szerint lélegzünk együtt az anyanyelvvel. Mert beszélhetünk folyékonyan, szépen, választékosan, akár gyöngyöket szórva is szét mondatainkban, ha nem a nyelv belső tartása, igazságérzete, jelleme indít bennünket útra. Szókincs? Csak akkor ér valamit, ha értéke elsősorban a gondolatnak van, amit közölni akarunk. A menasági asszony elejtett mondatában nincs különleges szó, meghökkentő cifraság, csillogó előkelőség, mégis ismeretlen mélységek tárulnak benne föl. Ha csak annyit mond, hogy volt idő, mikor nagyon sokat sírtam, akkor is az igazat mondja. Pontosabban szólva: nem hallgatja el az igazságot. De hogy azt mondta: faltól falig sírt – a leghétköznapibb szavaknak olyan kiterjedést, tágasságot és erőt kölcsönzött, amely a legpazarabb szógazdagságnál is lenyűgözőbb.” Illyés Gyula Anyanyelvünk című művében a következőket írja a Hazai szavak cím alatt: „Egy-egy kifejezés megmaradt a családban, talán pontosan olyanformán, mint például a szuvas borotvatartó doboz, amely már legalább a harmadik nemzedéket szolgálta. Apám szavajárása volt: – Most aztán süthetjük a makkot! Mikor sütött ő makkot? A kifejezést nyilván apjától hallotta. De mikor élt sült makkon nagyapám? Soha. Legfeljebb tán az ő apja vagy öregje. Ilyen kifejezések bennem is élnek. Egyszer indulatomban, valaki elhallgattatására hirtelen csak ez kísértette meg a nyelvem: »Te csak kumd a szád!« A hunyósdi játékot mi kumósdinak hívtuk; esténként szüleink néha ezzel a mondattal indítottak aludni bennünket: menjetek kumni! Azt hittem, ez az ige csak a szem összecsukását jelenti. Bizonyos, hogy a száj becsukására én sose alkalmaztam; nem emlékszem, hogy ilyen értelemben valaha is hallottam. Abban a felhevült pillanatomban, ördög tudja, talán két-háromszáz év távolságából érkezett fülembe a súgás.” Komoróczy György