Másnap a sokat szenvedett Patong Beach település központjába mentünk. Itt is serényen folyt a munka, de a rombolás nyomai még láthatók voltak. Egy bevásárlóközpont előtt találkoztunk Sipos László búvárral, a szimpatikus, mérnöki végzettségű fiatalember búvároktatóként dolgozott a szigeten, s a szökőár után a mentésben is részt vett. A helyszín kiválasztása nem volt véletlen, mivel a szerencsétlenség pillanatában az említett bevásárlóközpont alagsorába nagyon sok ember rekedt, s fulladt meg, a holttestek felhozatalában is sokat segített a magyar sportember. A vele készített interjúban érzelemmentesen beszélt a történtekről, de a szavai mögött emberi tragédiák, horrorisztikus jelenetek húzódtak meg. Délután a katasztrófaközpont vezetője várt minket. Egy park közepén épült koloniális épületben szervezték meg a főhadiszállást. A falon, egy méretes transzparensen számok sokasodtak, mint megtudtuk, e táblán a partszakaszokon elhunyt áldozatokat összesítették. Mivel magam is statisztikusként kezdtem pályámat, így értékeltem, ahogy a tisztviselő felkészülten, tárgyilagosan elemezte a katasztrófa következményeit, viszont megborzongtam, hogy a rideg számok emberi tragédiákat rejtenek. A vendéglátó az újságíróknak egy dossziét is átadott, amely a falitábla rövidített változatát tartalmazta. Ezt követően a helyi kórházban forgattunk. Szívszorító látvány volt, ahogy az előtérben elhelyezett hirdetőoszlopon az eltűntek fényképei sorakoztak, nagyon sok volt köztük a svéd gyerek, mivel a leginkább sújtott partszakasz a skandinávoknak volt kedvenc üdülőhelye. Orvosok, ápolónők beszéltek a tragikus napokról, s az emberfeletti munkáról: a kisebb feladatokra szakosodott kórházba sérültek százait hozták folyamatosan a mentők. Egy kórterembe is betértünk, ahol egy halász feküdt; az egyik lábát amputálni kellett. Amíg mi a kórházban dolgoztunk, egy másik magyar stábot a legtöbbet szenvedett Khao Lakhra vittek, ahol – azonosítás céljából – az áldozatokat gyűjtötték egy buddhista templomban szörnyű körülmények között. A kollégák az átéltek hatására napokig nem beszéltek, s nem is ettek, később is szűkszavúan nyilatkoztak a látottakról. Még egy út emléke vésődött emlékezetembe: a PhiPhi-sziget. A világhírű üdülőparadicsom bungalói két domb között épültek, így az egyébként is magas hullám még magasabbra torlódott, s az egész telepet besöpörte a tengerbe. Az áldozatok számát több ezerre becsülték. A víz erejére jellemző, hogy építőipari gépkolosszusokat, például kemény acél markológépeket tett felismerhetetlenné. Amikor a kikötőből továbbindultunk, egy fürdőruhán akadt meg a szemem, amit egy hullám akkor vetett partra…

Csermák Zoltán