Mikor elkezdtem a Glóbusszal a vállamon sorozatot, nem hittem, hogy ilyen hamar elérjük a századik epizódot, s most megtörtént. Ilyenkor az ember tépelődik, hogy milyen írással tisztelje meg az Olvasót a jubileumon. Ada, a családom ősi fészke jutott eszembe. 1968-ban nagy nehezen sikerült az akkori Jugoszláviába útlevelet kapni, s nyáron édesanyámmal neki is vágtunk az útnak. Első állomásunk Adán volt, a településen született Lehóczky nagyapám s Ugri nagyanyám is. Mindketten postatisztviselők voltak, s szerelem szövődött a fiatalok között. Egy szép nyári napon nagyapám megszöktette liblingjét, a postás kisasszonyt. De ez egy következő történet. Természetesen Adán, a családi házban már vártak minket: nagyapám testvére, Rózsika néni, nagybátyám, Csitta bácsi s felesége Irénke, aki áldott állapotban volt a kis Istvánnal a szíve alatt. Nagy volt a gyermekvárási készülődés, minden bizonnyal éppen mi hiányoztunk nekik, de igazi rokoni fogadtatásban volt részünk. Rózsika néni, a család feje igen nehéz életre tekinthetett vissza. Férje a háború előtt „kitántorgott” Uruguayba, s otthagyta feleségét a három kicsi gyerekkel: Edittel, Kornéllal és Istvánnal. Az egyedülálló asszony igen nehéz körülmények között nevelte fel gyermekeit, István (Csitta) gerincbetegsége is a nélkülözés számlájára írható. De nem vesztette el hitét és életked­vét, s két gyermekének is diplomát adott a kezébe. Éles eszű teremtés volt, ottlétünkkor, amikor bement a faluba, elmaradt ott egy órát, s visszatérve dupla annyit mesélt a látottakról. Megfigyelőképessége páratlan volt, valahogy így szólt a „cityben” gyűjtött kommentár: „Jaj, szegény kis Macunka, nagyon álmodozva árult a piacon, talán, csak nem beteg, vagy gyereket vár? Nem láttam viszont Gizi nénit már régóta, holnap meglátogatom, s viszek neki kompótot. Az a Jani megéri a pénzét, már délelőtt felöntött a garatra, pedig családjának minden fillérre szüksége lenne. Szabó Feri legyeskedik a kis szomszéd Gizi körül, csak a vak nem látja! A plébános úr jó színben van, pedig a templom renoválása nehezedik vállára…”, és így tovább. Ingergazdag korunk pont e megfigyelőképességtől foszt meg minket, s inkább a tévét bámuljuk, vagy az internetet bújjuk információkért, pedig nyitott szemmel járva, lehet, sokkal gazdagabbak lehetnénk. Jóllehet, a jugoszláv és a magyar életszínvonal az előbbi javára billent akkoriban, az adai rokonainknak meg kellett küzdeniük a betevőért. Csitta bácsi matematika szakos tanár volt, és igazgatójának nem tartozott a kedvencei közé, idős fejjel is vizsgázni járt, csak hogy megmaradjon a munkája. Viszont, amikor a családról mesélt, arcán angyali mosoly jelent meg: „Tudod, Zoltánkám, Lehóczky István ősünktől gyűjtöm a családi adatokat. Ő 1820-ban született, ’48-ban Kiss Ernő tábornok seregében szolgált, s ott volt a világosi fegyverletételnél is. Megtörve érkezett haza, Görgeyt hazaárulónak tartotta.” S ömlött belőle a szó. A családfát később megküldte postán, s a lapon már mi is szerepeltünk. Hiányzik e kedves rokon, az említett betegsége korán vitte el, de a családdal tartom a kapcsolatot.

Csermák Zoltán