szórványos felhőzet
borús égbolt
Girbegurba fecsegések. 11.
Vajon a békegalamblelkű ember nevezhető-e békeharcosnak? Kedves Olvasóm! Biztosan te is ismersz békegalamblelkű embereket: okosak, helyén van az eszük és a szívük, higgadt, együttérző a viselkedésük. Eszembe jut, hogy az 1950-es években a mi nemzedékünk forradalmi lángban égő mozgalmi dalokból tanulta a békeharcot: „Egy a jelszónk: a béke, harcba boldog jövőért megyünk. / Egy nagy cél érdekében tör előre ifjú seregünk. / Bárhol is van hazája, bármely ég néz le rája, / Küzdő korunknak új nemzedéke mind itt halad velünk. / Földön, égen zeng az új dal: Ifjúság! Ifjúság! Ifjúság! / Milliónyi szív dobogja ritmusát, ritmusát, ritmusát. / Nincs oly erő, mely legyőzné, ki a népért küzd, / És dalolja a jövőnek himnuszát: Ifjúság! Ifjúság!” Olykor-olykor egy-két masírozó, aki csakis hitetlen lehetett ebben a szép egyetértésben, legyőzötten kiájult a sorból, de a menet haladt tovább, mintha mi sem történt volna. Valameddig! E divatjamúlt pátosztól függetlenül a békeharc fogalma legtöbbünk számára megnyugtató és elfogadott, boldogan üdvözöljük a békéért s ezzel értünk is harcolókat. Azért jó volna, ha a békeharcot valahogy másként neveznék, mert mit keres egymáshoz ragasztva ez a két egymással oly ellentétes jelentés?! A középkori kódexirodalomban a békesség szó volt ismeretes a jámbor, jóságos ember jellemzésére. Egy érdekesség: az 1506-ban keletkezett Winkler-kódexben a békél, békélkedik értelme: csókolgat. A békecsók pedig őskeresztény, vallási hagyományt őriz. A békeharc szóösszetétel viszonylag fiatal, a modern korok harci vívmánya, hogy stílszerű legyek. A pap, költő és nyelvújító Baróti Szabó Dávid Kisded szótárában (1784) olyan szó, hogy békeharc még nem létezik. Van béke, békesség, békéltetés, és vannak „békételenek”, őket, vagyis a „perlekedőket megegyezésre, egyezkedésre, veszteg maradásra” kell békéltetni. A szótárban a harc, a harcosság meghatározása olyan szavakat vonz, mint ví, ostromol, viaskodik, csatázik, küzd… és aki jól ért ezekhez, az a „viadalmester”. Ezek szerint, töprengek, a békegalamblelkű ember, aki jól ért a békéhez, lehetne békemester. Sajnos sem békegalamblelkű, sem békemester szavunk nem volt, s ha jól sejtem, nem is lesz. A békemesterek „névtelenül” halnak meg, csak a kisközösség gyászolja őket, amihez tartoztak, és nem emlékezik meg róluk az „egész világ”. Néha az a furcsa gondolatom támad, hogy édes anyanyelvünket egy harcos hierarchiára épülő rend szolgájává silányítják azzal, hogy az ember nemcsak egyszerűen (békésen!) él, dolgozik, munkálkodik, szereti a családját, népét, vonzódik a jósághoz, hanem minduntalan küzd, harcol, békétlenkedik, és amikor nem a betevő falatért, akkor a minél több pénzért és hatalomért, ha azt tarja a felemelkedés zálogának a valós vagy nemegyszer csak elképzelten fontos ranglétrán. Na és az ilyenből milyen mester lehet? Hát például hopmester! Ugye, a szavak furcsa szerzetek, eltörpülnek egyszer, eltűnnek egészen, értelmüket vesztik, ha már nincs, amit kifejezzenek. Az örökös harcias magatartás is visszafordul önmagába és elfásul, ha kifogy az ellenségből. Köztudott, hogy a politikai erőszakmentesség leghíresebb apostola Mahátma Gandhi (1869–1948) volt, aki társadalmi mozgalommá emelte azt. Említsük meg itt a japán aikidót is, amit legtöbben csak önvédelmi harcként, békésebben küzdősportként tartanak számon, de ezzel leegyszerűsítik, mi több: a lényegétől fosztják meg. Az aikidó, filozófiája szerint, a nem ártás, az erőszakmentesség, a szeretet és ezzel együtt az önvédelem békeútja. Az aikidó fizikai erőnléti és szellemi, meditációs módszertanát Uesiba Morihei (1883–1969) dolgozta ki. Az aikidó arra tanít, engedd minél közelebb magadhoz azt, aki „szembemegy” veled. Olvaszd magadba, hogy felismerd az akaratát, s ő abban a pillanatban kibillen a középpontjából. Igaz, ugyanabban a pillanatban mindkettőtök egyensúlya felborulhat. A cél és vele mindkettőtök győzelme az egyensúlynak, vagyis a harmóniának a visszaállítása. Ez a fizikai mozgásra éppúgy érvényes, mint az észbeli és érzelmi készenlétre. (Érdemes elgondolkodni azon, hogy ez az elv, mindenféle filozofálgatás nélkül, a mindennapi kapcsolatainkban is érvényesül, és nemegyszer cselekszünk ösztönösen e szerint. Sokatmondó példája lehet ennek a szülői vagy gyermeki szeretet, hiszen eleve hisszük, hogy a másik nem ellenség akkor sem, ha éppen „szembejön” velünk.) Tudom, hogy ez idealizált világ és akár védtelenné is tehet, de mégis: a lényeg tagadása, azaz már nem békés önvédelem és nem is a béke művészetének útja, amikor a „szembejövőben” azonnal a legyőzendő ellenséget látjuk. Örömmel fogadva viszont az aikidó tanítását, vakmerően kijelenthetjük, hogy az igazi békeharcosnak nincs is ellensége.
Kozma Mária
copy.jpg)
