Látásból pontosan 1964, az akkor csaknem 14 000 lakost számláló városba telepedése óta ismerem Márton Árpád festőművészt, Csíkszereda egyéniségét: a szikár, vágott szemű, hegyes-tört szemöldökű, örökmozgó alak-jelenséget. Először a Csík Rajoni Múzeumban rendezett első egyéni kiállításának a megnyitóján láttam. Személyesen pedig 1968 óta ismerem, amikor családunk az állomás melletti tömbház velük szomszédos lépcsőházába költözött. Közvetlen kapcsolatba pedig 1972 őszén kerültem vele, amikor én is annak a majdnem húsz csíkszeredai, marosvásárhelyi, szászrégeni, nagyváradi és dévai, többnyire művészeti középiskolát végzett és kezdő művészjelölt-csapatnak a tagjává váltam, akik az akkori 1-es sz. Líceum rajztermében délutánonként, ingyen és bérmentve, 3-4-5 órányi rajzolással készültünk festészeti, grafikai, szobrászati, formatervezői, műépítészeti felvételi vizsgáinkra. Munkáinkat csütörtökönként Márton Árpád tanár úr korrigálta, ugyancsak ingyen és bérmentve. Aztán 1979-től, immár hazakerülve, kollégaként vagyok vele kapcsolatban, részemről természetesen minőségarányosan: ő a nagy, én a kis művész, ő a szeretett tanárom, én a mindig tiszteletteljes diákja. Amikor a városba került, az akkor még teljes gőzzel pártirányított világunkban az egyik, 1964 nyarán megjelent újságcikk a következőképpen, alig érthető módon írta körül a művészi munkára és kifejezésmódjára vonatkozó elvárásokat: „Árnyalt módszereket igényel a szocialista realizmusnak, esztétikánk központi kérdésének a kutatása is. A valamennyi szocialista realista alkotásra vonatkozó közös törvények nyilvánvalók, ami nem zárja ki e törvények megnyilvánulásának sajátos voltát. Általánosításaink nem szorítkozhatnak a határozott tematikai és ideológiai tartalommal rendelkező területekre; éppily fontos, hogy ott is megfejtsük az új esztétikai viszonyokat és jelentéseket, ahol az átmenetek fokozatosabbak, ahol a társadalmi vonatkozások és ideológiai törekvések kevésbé közvetlenek, ahol a szocialista tartalom jellemzői nem tűnnek szembe első pillantásra.” Ej, ha beadta volna a derekát! De nem tette. A magáét festette. Ötvenéves gyűjteményes kiállítását ezerkilencszázkilencvenben, az akkor még nem hivatalosított névvel illetett, általam igazgatott intézményben, a Mikó-várban székelő Csíki Székely Múzeumban rendeztük. Az pontosan 25 + 1 év alkotómunkájának összegzése volt; a nagylélegzetű műveinek öttermes, hátborzongató seregszemléje. A későbbi, kerek évfordulós kiállításai is hasonlók voltak. De az idei kiállítása egészen más: részleges titokfejtő jellegű. [caption id="attachment_137973" align="alignnone" width="667"] Vajúdás, 1973[/caption] Ötvenhét önálló alkotóesztendő rejtekeibe való beavatás: vázlatok és munkafestmények ‒ mindenik a témára lelés és annak végső kidolgozása közötti alkotószakasz képviselője. Annak és olyannak, amely már sem egy vezetőtanár elvárásainak, sem pedig a képzése idejére teljességgel kisuvickolt marxista esztétikának, illetve makarenkói pedagógia elveinek nem kell megfelelnie. Mindenikéhez magába szállva, világnézetébe zárkózva, lelkéből merített ihletet. Mindezeket az alkotásokat a kétezres évek pasztelltechnikában készült művei koronázzák. Vitathatatlan, hogy alkotás közben vajúdik. A kicsiben is nagyot lát és nagyot érez. Művészete drámatöltetű létművészet. Gondoljanak csak a sorozatosan, az első, még rézkarcigazodó vonalvezetéssel és sűrűséggel készített Vajúdás című tusvázlattól a többszörösen vázlatolt, illetve ismételten kidolgozott ugyancsak Vajúdás, A föld fia, A föld fiai, Parasztbánat, Honvágy című műveire. Persze volna még sorolnivaló, de szemléltetésként ennyi is elég. Ezek a befelé fordulás, az endokrin szellem erejének ismételt megfogalmazásai. Minden más műve ezekhez illeszthető, ezek gondolat-érzelmi jellegével rokonítható: mindenik ő maga. Még ‒ nagyon kevés korai kivétellel ‒ ha tájképet készített is, nemcsak ábrázolt, hanem a látottakat is lelki tartalommal ruházta fel. Vajúdássorozatok alakították művészlénye tudatosságát. Erről egy 1967-ben kelt levelében kebelbarátjának, Plugor Sándor sepsiszentgyörgyi grafikusművésznek így nyilatkozott:„Úgy érzem sokszor, talán favágó lett volna belőlem, talán kocsis vagy éppen zsákhordó, de semmi esetre sem festő. De már e mesterség kórbacilusaitól megfertőzve beteg vagyok, most már valamilyen formában tenni kell, és ez a forma végtelen variációkban áll előttünk.” Művészetének lényege tehát: végtelen variációk sorozata. Talán nem valótlanság, ha azt állítom, hogy a városban járva-kelve, alkalmanként két Márton Árpádot lehet látni. Az egyik a határozottan, karjait a törzse mellett lépésigazítottan lógatva haladó személy ‒ talán akkor valami hétköznapi dolgának intézésére igyekszik. A másik, a változó ritmusban, összetartó lábfejeit hosszabb-rövidebb lépésre használó, karjait a háta mögött összefogó, fejét mozgás közben figyelően jobbra-balra forgató személy ‒ aki talán épp egy plasztikai probléma megoldásán gondolkodik, vagy pedig a milliószor ‒ végtelen sokszor (!) ‒ látott közegében újabb apró, alkotáshoz ismételten használható, alakítható plasztikai elem után fürkész, illetve gondolatszikrára les. Egyik korábbi róla szóló cikkemben írtam és idéztem az alábbiakat: „A másik, nemcsak személyét érintő, hanem közösségi pszichés vajúdás volt…: a trianoni veszteségek nyomán nemzedékekbe ivódott tudathatározó hatás, amely a szülőföld, a népközelség, a népiesség iránti elkötelezettség görcsös primátusát az esztétikai értékek elé való helyezésben értelmezte. Nem volt könnyű ezt oly módon levetkőznie, hogy sajátos, senkiéhez sem hasonuló alkotásaiban közösségi tudatának lényegét megőrizve, szín- és formanyelvre váltsa a történelmi és a jelen lelki rezdüléseit. Azért nevezem tudatosnak, mert már autonóm művészetének kialakítása kezdetén szembesült ezzel a jelenséggel […]. Erről egy 1972-ben lejegyzett vallomása tanúskodik: »A kihelyezés utáni első években újra fel kellett fedeznem szülőföldemet. Küszködnöm kellett a Nagy István-i és Nagy Imre-i szemlélet, világhatása ellen. […] S állítom, hogy az említett hatások leküzdése sokkal nagyobb munkát, hosszabb, nehezebb folyamatot igényelt volna, ha nem nyújt őszinte, önzetlen támogatást maga Nagy Imre. Meg kellett szabadulnom a népiesség kísértésétől is. Kockázatos vállalkozás a szülőföld újrafelfedezése! A népiesség hatása különösen erős, veszélyes a Székelyföldön, ahol a csillogó anekdotikus, vagy éppenséggel komorra mázolt, de mindenképpen felületi jegyek régóta érvényes határátlépőt kaptak a giccs, az olcsó megoldások, a reális értékek eltorzított világából a művészetbe. Időnek kellett eltelnie addig, amíg felismertem, hogy a téma nem a székely emberélet- és érzelemvilága.«” Jó példája ennek a gondolatnak a vegyes technikával furnérlemezre festett korai, datálatlan képe, a Befejezetlen történet, amelynek hatba vágott kenyér motívumát 2020-ban újból felhasználja a Trianon I–III. pasztellsorban. Ez igazolja azt, hogy elsődleges feldolgozásuk után témáit nem ejti, hanem állandóan érleli; végtelen sokszor (!). Ettől vált zárvatermő művésszé. Hogy mit értek ez alatt? – azt, hogy őrzi, dédelgeti motívumait; – azt, hogy egy-egy motívumát ismételten, más-más technikával, más-más hangulatban dolgozza fel; – azt, hogy még a kis méretű vázlatai zömét is a lapszegélyen belül keretezi, nem hagyja szétfolyni a látványt; – azt, hogy legjelentősebb alkotási kereken zárt kompozíciók; – azt, hogyha voltak is elhanyagolható számban kivételek, tudtommal még senki sem látta vázlatozni, különösen közösen, egy térben alkotni bárkivel; – azt, hogy a kiállításait egymaga rendezi; – azt, hogy a gesztenyét mint formát képes volt azonosítani Európával, megértve annak jellegét, lényegét: egy, a káosztól a gesztenyeportrén, az Istenszem-sugárral szelt kenyéren és egy tükörképén át a határozottan szögletes, kényszerkorláttal zárt ötelemes kompozíciósorban jelenítette meg; …és még sorolhatnám. Ezzel a rövid írással próbálom helyettesíteni azt a sajnálatos módon, családi okokból elmaradásra ítélt, közönség előttire tervezett élő beszélgetéses kiállítászárót ‒ finisszázst ‒, amellyel tiszteletadózni szerettem volna Márton Árpád személyének, életművének és az őt nagyra becsülő csíkszeredai közönségnek, és nem utolsósorba a Múzeumomnak. Sok-sok kérdést szerettem volna feltenni; olyanokat, amelyek a portréfilmkészítőknek eszébe sem jut, mert ők más szemszögből figyelik, kezelik és értelmezik környezetük látott-hallott világelemeit, mint én. Többek között arra lettem volna kíváncsi, hogy miként tudott kibújni a marosvásárhelyi középiskolában kapott Nagy Pál-i, a kolozsvári főiskolán pedig Kádár Tibor-i és Miklóssy Gábor-i hatások alól, és azt is, hogy hátra tett kezű sétálásakor tényleg az történik, amire én gondolok? És így tovább… Méltó párbeszédalapú záróakkordja lett volna az MÁ 80 + 1-nek.

Id. Szabó András ny. főmuzeológus