Szederinda 1. Szeptember végén születtem, Szent Mihály havában, a Mérleg jegyében. Szeptemberben szedret szedek. Ilyenkor rám csavarodik a szederinda: a kezemre bilincset vet, a lábamra béklyót köt, a nyakamba hurkot dob… Gyermekkoromban egyszer egy veder szederrel cipekedtem a havason az átvevőhöz. A zsebemben egy vagyon volt az a tizennyolc lej, amit az átvevő adott… Látod kedvesem, most már hazahozom a szeptemberi szedret, és befőzöd… De most is, mint máskor, rám csavarodik a szederinda, a kezemre bilincset vet, a lábamra béklyót köt… Így ölel engem magához a szülőföld. 2. Finom a szederből készült befőtt. Fanyarédes, fényesen fekete. Ehetek belőle reggel, délben, este. Ehetek belőle az év mind a tizenkét hónapjában, mind a négy évszakában… És lehet, egész esztendőben eszembe sem jut a szederinda, amely a derekamra csavarodott, amely a kezemre bilincset vetett, amely a lábamra béklyót rakott, amely a nyakamba hurkot dobott… Nem, nem jut eszembe a szederinda, mely átszövi a Mindenséget, és nemcsak szeptemberben, hanem mind a tizenkét hónapban, mind a négy évszakban felém kúszik… Nem, nem jut eszembe a szederinda, amely észrevétlenül, alattomosan kapaszkodik fel a tömbház oldalán, és a harmadik emeleten végül rám talál…   A madár Mert beleléptem a hetvenbe nem vagyok virágos kedvemben pedig Uram ha jól látok nyílnak még kint a virágok leéltem életem javát várhatom én is a madárt várhatom én a madarat mely figyeli a sorsomat mely lecsap rám és elragad ha majd a kötél elszakad nem sas lesz valami egyéb talán egy csenevész veréb mely régóta haragszik reám nem felejtheti a parittyám amikor engem elragad a torkából egy dal fakad éltem Uram már eleget várom a szürke verebet   Elégia Emlékeimet szétosztottam versekbe csomagoltam őket nem tudom mit hoz a jövendő csókoltatom az eljövőket élhettem volna értelmesebben lehetnék ma tán elégedettebb akkor talán most nem érezném az évtizedek megtizedeltek életem nem tettem kockára nem másztam a Himalájára gyalogtúrára sem indultam eljutni legalább alája nem tettem fel az életemet négyes fogatra hatos lottóra az új Európában hittem és felnéztem Habsburg Ottóra láttam mindennek megvan az ára nem esküdtem a politikára a történelmet kik csinálják néztem a képernyőt az ábrát megtanultam a kezdetén én ami elkezdődik véget ér csak az idő végtelen a tér jó ha van de becsap a remény nem tudod hogy mennyi van még hátra menj át az út napos oldalára pislogjál bele még a fénybe élet volt mondjad hogy megérte elbúcsúzol majd még egy-két ősztől kiengedsz vagy kiengesztelődöl nem ment kárba talán minden éved látod ezt a napot is megérted –   Vándor Lejártam bakancsom cipőm miközben fogyott az időm ahogy nőtt az életkorom úgy vásott el a bocskorom elszaggattam tán száz inget míg végeztem e tréninget kilincs és küszöb elkopott az ördög addig járatott a sintér mindig becsapott a kutya csak csaholt csaholt maradt a sín maradt a tér maradt egy picike remény maradt a már maradt a még maradt az ég maradt a vég hát kivétel én sem vagyok mendegélek gyalogolok megrágott kiköpött tökmag a hátam mögött a tegnap LA MANCHA A vitorlás hajók elhagyják a partokat, de a szélmalmok helyben maradnak. Meg kell küzdeni velük újra és újra, vagyis az óriásokkal… Meg kell küzdeni velük akkor is, ha Sancho Panza már lelépett, itt hagyott. Németországba ment lógondozónak. Meg kell küzdeni akkor is, ha a szép Dulcinea már lelépett, itt hagyott. Angliába ment bébiszitternek. Magadra maradtál öreg lovag, öreg lovaddal, öreg gebéddel, öreg elveiddel… Kalimpáló szélmalmok elmozdíthatatlan társa vagy. Vagyis az óriásoké! Győzd le őket, ha eláll a szél. Látnod kell őket a lábad előtt kiterítve. Igenis legyőzted őket, hiába nevetnek ki téged a molnárok… Sancho Panza lelépett. Dulcinea lelépett. Elhagynak, mind lelépnek szerre. Egyedül maradsz. De akkor se add fel! Ne hagyd el soha La Manchát!   Levél a lovaghoz Szélmalomharcot vívunk mi mindannyian, Don Quijote de la Mancha! És dicsekedünk, hogy győztünk, nyertünk, levertük az ellenséget! Az óriásokat! Mert szeretjük óriásoknak látni az ártatlan szélmalmokat… Áltatjuk magunkat, – szőjük-fonjuk az illúziókat. Vagyis pozitívan gondolkodunk. Megesküszünk arra, hogy nem szélmalmok azok, hanem óriások… De a szél mindig igazat mond! A szél, amely időnként elcsendesül, majd fújja ismét a magáét! A szél jól tudja, hogy mi az igazság! De te ne hallgass a szélre! Mi sem hallgatunk! Te kitartasz amellett, hogy nem szélmalmokkal, hanem óriásokkal küzdesz! Mi is kitartunk! Te hiszel az óriásokban! Mi is hiszünk! Nem mondhatod szélmalmoknak a szélmalmokat! Mi sem mondjuk azoknak! Mert óriások azok! És te a példaképünk voltál, és maradsz mindörökké, Don Quijote de la Mancha!   Suszteráj Keressen más susztert aki meg szeretné javíttatni a cipőjét, a bocskorát. Eldobtam már a kaptafát, el a háromlábú széket. A dikicset, a dicsőséget. Az ösztön már nem feszeget: eldobtam a faszegeket. Nem sámfázok már senkinek. Patkót, spiccet sem verek. Nem talpalok-tenyerelek. Leléptem. Isten veletek! Nem javítok én topánkát. Nem vigasztalom Jolánkát. Búcsút int az öreg suszter. Ne jussak eszedbe, Eszter! Nincs már szeráj, sem suszteráj! Az ideje mindnek lejár… Ez a világ egy nagy tahó. Hadd süllyedjen el a hajó!   Lót Nem néztem vissza Szodomára. Bennem élt minden porcikája. Csak mentem, távolodtam tőle. Biztattam magamat: Előre! Kétely és kíváncsiság gyötört. Az úttól a talpam feltörött. Egyedül maradtam s haladtam, de magamat meg nem tagadtam. Megéltem már annyi rosszat s jót. Hát ne fordulj vissza soha, Lót! A terhem egyre nehezebb volt. Vittem a bálványt. Vittem a sót…   Passió Pilátus kezében szappan víz is van hozzá a csapban Barrabás kacag elköszön nem hittem volna esküszöm vonul velem a karaván felfelé a kálvárián terel a sorsom lefelé minden dicsőség Istené alacsonyabb is lehetne talán a koponyák hegye túl sok itten a stáció könyvekben illusztráció a túlkapást a római nem tudja visszatartani a Megváltó ha mennybe megy reám marad a fakereszt   Alma Mater A feladvány a táblán ragyogott. Az osztály nézegette, s hallgatott. A jó tanuló hátul kuncogott. A tanár elvtárs így vélekedett: Érettségizni így nem lehet! Szólt a csengő, az óra véget ért. A szünet egy győzelemmel felért. A táblát valaki letörülte… Van ennek már ötven esztendeje. Herceg, ki ültél csendben a padban, és szerettél volna lenni apacs, – ne feledd, hogy mindig kicsengetnek, és letörli a táblát a szivacs!