Nyári záporok Hányszor vert el talán százszor bennünket a nyári zápor sárba döngölt bőrig áztunk amíg szállásra találtunk mennydörögve támadt hátba villám csapott a nagy fába elverte a jég a határt kicsépelte a gabonát nem imádkoztunk eleget félve kémleltük az eget gyengék voltunk tán a hitben ezért vert a sors az isten vihart veszélyt elriasszon – nem volt aki harangozzon s megismétlődik még százszor zápor ver el minden nyáron akkor is ha már nem élünk mennydörögve jön el értünk akkor is ha már nem leszünk kicsépeli az emlékünk…   [caption id="attachment_30547" align="aligncenter" width="620"] Fotó: Domján Levente[/caption] Vonaton A nagybányai vonaton utaztál te is hajdanán. Fokhagymaszag és cujkaszag árasztott el, és a magány... Ne hajolj ki az ablakon – négy nyelven írta a falon –, elgurulhat még a fejed a piszkos pályaudvaron... A vészféket, amely lelóg, – Isten lába – ha megfogod: vigyázz, ne rántsd meg, meg ne húzd, ne állítsd meg a vonatot! Hagyjad, hogy vigyen, láthatod: integet minden állomás. Amiről verset írt Dsida: elmarad mögötted Kocsárd… Ne hajolj ki az ablakon, kedden, se nagycsütörtökön! Vonat, kalauz és utas egyszer majd úgyis elköszön… Egyszer majd meglátod te még: a sínek párhuzamosán véget ér ez az utazás, – a mozdony lelassít, s megáll… Kinéztél, vagy nem néztél ki valamikor az ablakán: a fejed még ott a nyakadon, s marad egy ideig talán… Lángpallossal a szerelvényt szétszabdalják az ördögök… Akkor még nem tudtad, ma már tudod: itt semmi sem örök.   Menekülők Az ember sivatagon át elhagy országot és hazát otthont amely már nem otthon átgyalogol a romokon nekivág tengereken át keresni valami Kánaánt csónakja társakkal teli másnap a mélység elnyeli semmi más csak a lét a tét menti a bőrét az életét mert a gonosszal szembesült így lett belőle menekült viszi a kölykét gyermekét táplál magában szép reményt hanem a karaván nem halad bár a kutya egyre ugat az ember élő hulladék eleven szelektív szemét s valahol csupán számadat mi máshol emberáradat tartanak értekezletet kötnek szerződést üzletet mennyit kérnek érted vajon holnap az ócskapiacon Isten és Allah fiai ti hívők és hitetlenek miért kellene felbolygatni s elkeverni a népeket történelemből nem tanult az emberiség csak törtetett szeretetet emlegetett s szüntelenül vétkezett az ember sivatagon át nekivág tengereken át elhagy országot és hazát keres valami Kánaánt mióta két lábára állt hozza az ujjlenyomatát   Úgyis Súly alatt nem nőtt a pálma a kagyló gyöngyöt nem adott a bölcsek köve elásva kereshettek hát más adut kitaláltok valami mást nem júdást, hanem tamást ültetitek az asztalfőre ha bor nincsen jó lesz a lőre holnap kezdődik az ítélet moshatjátok a kezetek egyet úgyis felfeszítenek sajnálom isten veletek Sajnos Mindenki beszél pofázik kapott szót avagy nem kapott káromolja a jó Istent vagy a kántort vagy a papot reggel már kitátja csőrét emígy kezdi el a napot így búcsúztatja a múltat így köszönti a holnapot valamikor tán hallgatott azért tépi most a száját szónokolsz te is barátom mivel a rúd hajdan rád járt látod én mint szar a fűben csak hallgatok csak hallgatok a holnapért a szebb jövőért sajnos tenni már nem tudok   Miből lesz Ladányi Mihály emlékére Ő cölibátusban, te szűzen – tetszik ez a jó Istennek ! Csakhogy – kérdem tisztelettel, – miből lesz akkor a gyermek ? Ki viszi el az óvodába, ha nem született meg, ha nincsen? Gyermeksegélyért a tanácsnál kilenc órakor ki kilincsel? És miből lesz utánpótlás, miből lesz akkor Isten népe? Üresen marad a templom, s a papnak sem lesz már kepéje. Csinálhatsz Uram agyagból utólag Ádámot és Évát… Csak ne fordítsd termőre többé a tudás almafáját!   Egy kutya Megszólítottam egy kutyát és mellém szegődött rögtön állat az emberen átlát megérzi talán az ösztön diktálja hogy ez az ember nem gonosz hanem jóbarát szeme felcsillant ez egyszer s bejártuk ketten a határt hanem el kellett búcsúzni amikor az időm lejárt mondtam nem jöhetsz már velem hol adhatnék neked szállást és lehajoltam mint aki karót keres vagy köveket de érezte hogy színlelem és bizalommal követett irgalmatlan kegyetlen légy legyél komisz és szívtelen különben hozzád szegődik ki magányos ki védtelen ahogy nézett rám csalódva mert gondolta gazdára lelt előttem látom azóta s furdal a lelkiismeret annyi mindent elfeledtem ami megtörtént ami fájt nevetséges hogy nem tudok elfeledni már egy kutyát   Amíg Verset írok a térdemen ez az én legfőbb érdemem nyomogatom a gombokat így oldom meg a gondokat teszem azt amit még lehet amíg felszáll a lehelet amíg a szív ver míg dobog azt mondom legyünk boldogok teszem azt amit még tudok úgy élek mint egy őstulok az ötcsillagos ég alatt amíg jut nekem egy falat panaszra nem lehet okom egy pohár borral fokozom a kedvedért a kedvemet – Isten áldjon meg engemet   Ének Élek én is a többi közt talpam alatt a talpalatnyi állok rajta mint a cövek nem hagyom magam eltiporni azt mondod uram jó legyek s akkor a mennybe mehetek azt mondod hogyha rossz vagyok végül a pokolra jutok se ígéret se fenyegetés se büntetés se hála nem kell uram a túlvilág semmilyen lakosztálya feltétel nélkül élek rég istennek tetsző életet senki kegyét nem keresve írom én ezt a költeményt Jelentés Túl sok a szemét a szőnyeg alatt döglött akna a múlt a lábunk alatt szálka is van már a körmünk alatt és ránc is akad a szemünk alatt a darabot színre viszik megint lenni vagy nem lenni Hamlet legyint nem hagy el minket se remény se hit amíg az elit emitt még beint helyzetünk mondhatni elég szolid sajnos a halál nem éppen szelíd de kézre kerítik őt a zsaruk s élhetünk boldogan meg se halunk