Szinte lábaink alól / rohannak a percek – / feledünk szépet, jót, valót / mellettünk halottak menetelnek... (Forró Miklós: Az idő gonosz mostoha. /Csíkszereda, 1990) Keresem a szavakat és próbálom feleleveníteni az utolsó találkozás emlékét. Nehezen megy. Nem értem, miért kell hálátlan feladatot vállalnia az embernek. Mint most is: nekrológot írni. Hálátlan feladat, mert írhattam volna Róla, még akkor, amikor ő válaszolhat a kérdésekre. Most magamnak kell válaszolnom azokra, amelyeket igazából föl sem tettem. Hálátlan feladat, mert nem gondoltam, hogy temetés után majd újra temetésen kell találkoznom Forró Miklóssal. Édesapám temetésén láttam őt utoljára. Az elmúlt évben a világhálón szemléltem megosztásait. Tudtam, hogy műtétje volt és beteg, de nem gondoltam volna, hogy ennyire az idő szorításában élt. Tegnap reggel sem akartam hinni, hogy Miki számára hirtelen megszűnt ez a szorítás. Később a verseskötetét lapozgattam, amely 1993-ban jelent meg, Az idő szorításában címmel. Strófái közt kerestem a szavakat, a válaszokat a fel nem tett kérdésekre. Meglepődtem, amikor kézbe vettem verseit. A kötet lapjai egyenként szállnak a levegőben, könnyedén, akár a szavak. Többször forgattam a dedikált példányt. 1993-ban, még gimnazista diákként kaptam Tőle. A verseket olvasva magam előtt látom a gimnáziumi könyvbemutatót, a felolvasásokat. Aztán újabb emlék évekkel későbbről, amikor a bukaresti laptól érkezett penzum után jártunk. A találkozásokkor mindig volt pár biztató szava a kezdő újságíróhoz, bátorított a feladatra, a folytatáshoz. Tette ezt gyakorlott sajtómunkatársként, akkor, amikor Ő már megtapasztalta, mit jelent egy-egy írást közölni. A véleményünket napvilágra segíteni. Alkotóként sokszor érezhette, milyen az, ha az ember külső szerzője egy-egy napi- vagy havilapnak. Milyen érzés, ha a szerző várja írása megjelenését, a közlésre alkalmas időpontot, a sort... az idő szorításában. Interjúkat, riportokat, jegyzeteket, rövid prózát, tudósításokat közölt rendszeresen a Romániai Magyar Szó, a Hargita Népe, a Művelődés hasábjain, de a magyarországi Nemzeti Sport, a Kisalföld és az Új Arc is közölte írásait. Forró Miklós 1946. április 15-én született Leoben-Gössben, Ausztriában. Marosvásárhelyi diákévei meghatározók voltak számára, Csíkszeredában cselekvően részt vett a bolyais találkozók szervezésében. Kiállítások, könyvbemutatók voltak a rendszeres találkozásaink helyszínei. A Csíki Játékszín is igazi pártfogójára talált személyében. Szerette a szépet. Hitt egy igazabb, hittel teli, boldogabb életben. Milyen is volna életünk virágok és költészet nélkül? – tette fel a költő kérdését az 1993-ban keltezett dedikálásában. Forró Miklós számára biztosan nem volt egyszínű, talán még az utolsó napokban sem. Az életért küzdeni kell, ezt ő és családja is megtapasztalhatta az elmúlt évben. Tudatában volt annak, aminek jönnie kell. És szembenézett vele. Hogy is írta? ébredni, eszmélni vajon / fogunk-e egyáltalán, / mert egyszer csak minden megáll / hisz nem mehet így végtelen – / ó tempora ó more... ó értelem. Az idő szorítása megszűnt a számára, hogy egy új dimenzióban újrakezdődhessen. Maradnak velünk az írások, a strófák, amelyek a széthulló lapokról is hirdetik a leírt szavak állandóságát. Isten nyugosztalja! Daczó Dénes