kevés felhő
szórványos felhőzet
Felejtő emlékezés
1982-ben történt, egy pénteki napon. A tizenhét éves Kevin Tunell, alkohol hatása alatt, autójával elütött egy tizennyolc éves lányt. A baleset halálos kimenetelű volt a fiatal lány számára. Az áldozat családja végül egyetlen fájdalomdíjat követelt: a jogot, hogy a tett „megfizetésével kínozhassák” a fiatalembert. Ez abban állt, hogy 936 héten keresztül (ennyi idős volt a lány), minden pénteken egy dollárt fizessen a családnak, hogy emlékezzen tettére. Péntekről péntekre Tunell kitöltött egy váltót, amelyet egy iskolai bankszámlára kellett beküldenie. A család négyszer hívatta törvényszék elé a fizetés elmaradása miatt. A fiatalember még egy harmincnapos börtönbüntetést is letöltött. Hiábavaló volt Tunell azon próbálkozása, hogy egyszerre adja oda a teljes összeget vagy többet is annál. Hiába győzködte a bírót, hogy nem a feledés, hanem a gyilkosság emlékének fájdalma gátolta. Az áldozat családját nem a pénz, hanem a vezeklés érdekelte. „Ha szükséges, minden hónapban elmegyünk a bíróságra” – mondták.
Akár nálunk/velünk is történhetett volna. S történik is.
„Megbocsátok, de nem felejtek” – csúszik ki a szánkon, amikor látszólag kibékülünk, napirendre térünk egy sérelem, egy megbántás fölött. De úgy felejtünk, hogy ha újból találkozunk, legalább gondolatban újra felidézzük, felhánytorgatjuk, alkalmasint szemére vetjük, hogy érezze, szenvedjen tőle. S még igazoljuk is magunkat azzal, hogy a sértést nem lehet elfelejteni. Mint rossz emlék rendszeresen felbukkan, előtör memóriánkból, mert előhívjuk. Igaz ez közösségi sérelmeinkre is. Egy-egy történelmi évfordulón, ünnepségen, koszorúzásnál. És hát velünk is ezt teszik mások. Folyton emlékeztetnek történelmi vétségeinkre, baklövéseinkre, szembesítenek gaztetteinkkel, hogy bűntudatunk legyen. Harcolnak a felejtés ellen, hogy zsarolhassanak az emlékeztetéssel. Akkor mi a jobb: emlékezni vagy felejteni? Lehet-e egyiket a másik nélkül? Kell-e, lehet-e, tudunk-e felejteni? Hiszen az emlékezés szinte sejtjeinkben van. Agyunk-szívünk rögzít jót s rosszat egyaránt. Tudatalattink sötétjében félelmetes raktárszerver működik, ami bármikor újra lejátszható, mint egy film vagy hangszalag, csak el kell indítani. Ugyanakkor az idő múlásával, a rá nem gondolással sokszor automatikusan kitörlődnek szavak, érzések, emlékek, ízek, képek, adatok, nevek és dátumok. Hogy is van ez? Miért kell emlékezni és miért kell felejteni? Szükséges mindent dokumentálni, észben tartani, hogy adott esetben újra elővehessük és fegyvernek használjuk?
Persze a tudással, a megtanult igazságokkal, elvekkel, értékekkel, szokásokkal is így vagyunk. Beidegződnek, beépülnek személyiségünkbe, memóriánk adattárába, hogy belőlük élni tudjunk, hogy mint hasznosítható tudást, bölcsességet alkalomadtán kamatoztassuk. De jó-e az nekünk, ha olyasmit tartunk számon, őrizgetünk, ami csak mérgez, zavar vagy „foglalja a helyet” és lehúz? Ha fojtogat és gúzsba köt, nyomaszt és leterhel? Kell az ilyen emlék? Érdemes dédelgetnünk magunkban sértéseket, frusztrációkat, megbántásokat? Szónokok és megmondóemberek sokszor nyilatkozzák: azért emlékezzünk, hogy ez soha többé ne forduljon elő... Ó, Istenem! Mennyire butácska érvelés. Mire jó, ha a másikat minduntalan figyelmeztetem hibáira? Jobb lesz attól, ha szembesítem a bűnével? És itt most nem a törvényszéki tárgyalásra vagy a tízparancsra gondolok, hanem csak úgy...
Isten eldobja bűneinket, a történelem szemeteskukájába hajítja. Ahogyan a gyóntató pap is. Nem emlékeztet állandóan, mennyire csirkefogók voltunk. Felejteni persze nem lehet sem parancsszóra, sem nagy, szent akarásra. A seb sokáig sajog, nehezen gyógyul, csak az a kérdés, hogy engedjük-e gyógyulni, vagy újra meg újra megpiszkáljuk. Sokszor a testi sérülést kezelésbe vesszük, a lelki sebeket meg hagyjuk elmérgesedni. Pedig a megbocsátás megkönnyebbülést és felszabadulást is hozhatna a feledéssel. Sőt a felejtés egyben megbocsátás is. Elengedés. Nem meg nem történtté tettem az eseményt, hanem túlléptem rajta. Átengedtem a múltnak, hagytam, hogy vesszen a feledés homályába. Nem ragaszkodom féltve őrzött sérelmeimhez. Miután kiengesztelődtem Istennel, nem kell nyalogatnom, piszkálnom.
A felejtés gyógyít. Gyógyír a lélekre, segít emlékezetünk megtisztításában. Isten is előretekintésre sarkall. Arra figyeljünk, ami előttünk áll. Az útra, a célra. „Felejtem, ami mögöttem van, s az előttem lévő után rugaszkodom. Futok a kitűzött cél felé...” – mondja Szent Pál a filippieknek. Jézus is szakít az ószövetségi felfogással. Nem bűneikre, csalásaikra, árulásaikra emlékezteti honfitársait, hanem az Atya akaratára. Hogy előre nézzenek. Aki folyton hátrafelé tekint, az nem látja az utat, nem tud a következő lépésre összpontosítani, és megbotlik. Visszaesik oda, ahonnan nagy nehezen feltápászkodott.
A felejtést sem lehet erőltetni. De szabályozni annál inkább. Kérdés, hogy mire fókuszálunk. A történelmi emlékezet is fontos. Nem kitörölni kell, s még inkább nem mások fejéhez vagdosni. Viszont az állandó ellenségkép és gyűlölet táplálása sem vezet közelebb senkihez. Ne tépjünk fel sebeket: sem személyes kapcsolatainkban, sem közösségi vonatkozásban. Azok nem gyógyítanak, s még csak ki sem békítenek egymással. Isten irgalma nagyobb a mi bűneinknél. Ő képes bűntudatunkat is elvenni, eltörölni, ha megvolt előtte az igazi megtérés, a bűnbánat szándéka.
Engedjük el a múltat, hogy irgalmasan „elfelejthesse”. Csak azt számítsa be üdvösségünk érdekében, ami jót emlékeinkből áthozhatunk s beépíthetünk jelen életünkbe.
Paul Ricoeur filozófus úgy fogalmaz: „Az emlékezettel rendelkező lét egyben a jövőre irányuló lét is.” Ez a teremtő emlékezés. Ezen a szinten a felejtés már nem az emlékezés hiánya, hanem tudatos lelki munka. Akarati kérdés. Isten azért adja az időt, a múló időben meg kegyelmi jelzéseit, hogy arra/azokra legyünk fogékonyak, és engedjük el, aminek el kell múlnia. Felejtve is emlékezhetünk.
Nt. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos
.jpg)
