borús égbolt
borús égbolt
Fejlesztés
Az elmúlt negyedszázadban a közigazgatási vezetők által leggyakrabban használt szó talán a ’fejlesztés’ volt. No meg a hozzá kapcsolódó ’felújítás’, ’kiépítés’, ’modernizálás’ fogalmak is ott vannak a sűrűn használt szavak tízes toplistájában. Sajnos az e szavakat használó közszereplők némelyikének fejében a ’fejlesztés’ célként fogalmazódik meg, holott az e címszó alatt elvégzett építkezések, beruházások, épülettatarozások és ingatlankorszerűsítések, vezetékes infrastruktúra építése csupán eszköz. Lehetséges eszköz arra, hogy jobban menjen a munka a korszerűsített iskolában. Ugyanis szükséges az iskolában a meleg, a korszerű illemhely, az új padsor, a digitális didaktikai eszközök sokasága, de ezek mit sem érnek, ha az intézményben csak tessék-lássék munka folyik, ha nincs elegendő számú megfelelő képesítésű és kellőképpen elhivatott pedagógus, vagy – ami még súlyosabb – nincs elegendő gyermek. Vagy mit sem ér a padlócsempés-termopános-orvosilakásos rendelő (vagy divatos szóval: egészségház), ha nincs orvos. Mit sem érnek a templomba befektetett összegek padfűtésre, meszelésre, ha nincs ki koptassa a küszöböt, a padokat…
Az elmúlt negyedszázadban a székelyföldi települések zömében a közélet, no meg a polgármesteri hivatalok munkájának középpontjában az infrastruktúra fejlesztése állt. S nem véletlenül, mert a térséget peremhelyzetre ítélte a mindenkori hatalom, ilyen mértékű fejlesztés csupán a „kicsi magyar világ” négy évében volt – akkor is állami segédlettel. S nem véletlenül összpontosítottunk mindeddig az építkezésre, ugyanis nagyon nagy volt a lemaradás az ország más vidékeihez képest – s most nem az elhanyagolt, hátrányos helyzetű térségekre gondolok, hanem azokra a vidékekre, ahol nem gátolták, hanem serkentették a szerves fejlődést! –, utakat kellett építenünk és korszerűsítenünk, vizet kellett vezetnünk és csatornahálózatot építenünk derítőállomással együtt, gázvezetéket kellett lefektetnünk, helyenként még villanyt kellett bevezetnünk, utcákat köveznünk és aszfaltoznunk, patakot szabályoznunk, iskolát építenünk és tataroznunk, művelődési házat korszerűsítenünk, a templom állagát megőriznünk, óvodát-iskolát építenünk vagy korszerűsítenünk, az egészségügyi ellátás anyagi feltételeit megteremtenünk, a lakosság biztonságát szolgáló önkéntes tűzoltó-alakulatokat létesítenünk és felszerelnünk. S a tennivalókat még hosszan sorolhatnám…
A következő időszak nagy kihívása azonban nem az infrastruktúra fejlesztése lesz, hanem az utóbbi negyedszázadban megépült létesítmények megtartása, működtetése, tartalommal való megtöltése. S ezen belül is a legégetőbb tennivaló a munkahelyteremtés. A fiatalság nem elégszik meg a szülőföldszeretettel, az aszfaltozott utcával, a vezetékes ivóvízzel és lefolyóval, a termopános iskolával és padlócsempés rendelővel, a tűzijátékos faluünneppel, ugyanis valamivel többre vágyik: kereseti lehetőségre, anyagi biztonságra, minőségi oktatásra, szakmai sikerekre és megbecsülésre, arra, hogy hasznosnak érezze magát.
Mindehhez kell az infrastruktúra, de nem elegendő… S a bikkfanyelvben meggyökerezett ’fejlesztés’ fogalomnak új értelmet kell adni.
Sarány István
