Molnár Anna, generációk Anis óvónénije 37 éves pedagógusi pályafutása során, három saját gyermeke mellett, több száz csíkszeredai gyermeket nevelt és tanított. Elmondása szerint, ha rajta múlt volna, az iskola elvégzése után nem az óvónőképzőre esett volna a választása a továbbtanulási lehetőségek közül.

– Hogy alakult mégis úgy, hogy pedagógusi pályára léptél?

– Édesanyám titkárnő volt a mostani Márton Áron Főgimnáziumban, ő döntött. Néha olyan érzésem is volt, hogy miattam tapodta ki az óvónőképzőt, hogy kéznél legyen és így én is. Engem ifjú koromban sokkal inkább vonzott a tánc, így eleinte sokat háborogtam, de nem tartott sokáig. Az az igazság, hogy megszerettem.

– Mi hozta meg ezt a változást?

– Elsősorban a gyermekek visszajelzései. Rájöttem, hogy attól a sok szeretettől, amit tőlük kapok, én érzem jól magam és a kezdeti tiltakozásaim ellenére be kellett látnom, hogy a velük végzett munka engem is feltölt.

– Szerinted mi a legfontosabb ebben a szakmában?

– Hogy lásd azt a gyermeket magad előtt. Olyan helyzeteket teremteni nekik, amelyekben, ha megnyilvánulnak, akkor nem egy rájuk erőltetett mintába szorulnak bele, hanem jól érzik magukat. Ezt csak lelkiismeretesen lehet csinálni. Illetve lehet másképp is, mert követhetetlen, de nem érdemes.

– Minden gyerekre emlékszel, akit tanítottál?

– Ha az arcukról egyből nem is, a hangjukról, a mosolyukról, a szájuk mozgásáról mindig rájuk ismerek. Sokszor úgy is, hogy ők nem ismernek rám.

– Mi számodra a pályafutásod legnagyobb sikere?

– Elsősorban az, hogy nem felejtettek el. Nagyon sok óvodásom a mai napig megismer, megállít az utcán és örül nekem. Ez a szakma szerintem csak ebben mérhető igazán. Erre akkor jöttem rá, mikor egy számomra nagyon kedves kisfiú nem emlékezett rám. Büszke vagyok rájuk és szeretek eljátszani a gondolattal, hogy egy picit én is hozzájárultam ahhoz, hogy sikeres felnőttekké váltak.
Utólag örülök, hogy sokszor szembe mertem menni a rendszerrel. Például, amikor mindenki azt mondta, lehetetlen levinni 40 gyereket civilizáltan a moziba, akkor megszerveztem és lementünk, sorba egy fonalat fogva, amiből aztán bevált gyakorlat is lett. Vagy amikor felszólítottak, hogy minden csoportból három gyereket nevezni kell énekversenyre, elvittem az teljes csoportomat, felálltunk mind és elénekeltük a dalunkat. A gyerek csak azt tudja, hogy ő szeret énekelni és ezt nem szabad elvenni, szerintem a versenynek nincs helye még az óvodában. Igyekeztem a szerepléseket is mindig úgy megszervezni, hogy ne legyenek abban fő- és mellékszereplők, csak legyenek. Ők. A gyerekek. Fontos, hogy sose érezzék azt, hogy bármilyen okból megkülönböztetjük őket.
Egyszer gondoltam egy merészet és úgy döntöttem, olyan évzáró előadást szervezek, ami szinte teljesen kötetlen, nincsenek betanított szövegek, csak egy mesevonallal bemutatjuk mindazt, amit abban az évben tanultak. Benne volt a matek, a román, az irodalom, ugyanúgy vonultunk be, mint bármely hétköznapon kézmosáshoz készülődve, nem feszélyezte semmi a gyerekeket és végül óriási sikere volt, nagyon jó lett. Imádtam ezeket az előadásokat és ezekre mind-mind szívesen gondolok vissza. Mindez a nyolcvanas évek derekán, amikor tombolt a kommunizmus és még kimondani is tilos volt, hogy magyar. Az előadás záró mozzanata az volt, hogy így van ez a világon mindenhol, az óvodából iskolába mennek a gyerekek: az orosz gyereket orosz iskolába, a bolgár gyerekek bolgár iskolába, a román gyerekek román iskolába. Utána meg feltettem nekik a kérdést, hogy ti milyen gyerekek vagytok? Kórusban kiáltották, hogy magyarok. És milyen iskolába mentek? Magyar iskolába! – üvöltötték. És nem volt ez más, mint játék. Környezetismereti játék, beleköthetetlen. Laza, spontán.
Mielőtt nyugdíjba jöttem két évfolyamomnak óvodás találkozót is szerveztem abban az évben, amikor érettségiztek. A szakácsnők megfőzték a kedvenc paszulyfőzeléküket és órákig nosztalgiáztunk. Nagy sikere volt, sokan eljöttek, minden várakozásomat felülmúlták.

Török Katalin