Minden évben van néhány nap, amikor kisvárosunk fiataljai színes, vidám ruhákban, zászlókkal, csapatokba verődve megmutatkoznak, ünnepelnek. A szeptember közepe róluk szól, s abban a néhány napban, amikor uralják a várost, önkéntelenül is felhívják a figyelmet arra, hogy ők az iskola padjain kívül is léteznek mint társadalmi csoport. Talán egyetlen rendezvény sem olyan megosztó a városlakók szemében, mint ez, mert hangos, figyelemfelkeltő, és különben is, mit képzelnek magukról, hogy szórakoznak, ahelyett, hogy tanulnának. Ráadásul még egy forgalmas útszakasz is le van zárva miattuk, ahová négy napig nem lehet autóval behajtani, s milyen idegesítő, hogy itt mindenki rollerrel, biciklivel vagy gyalog közlekedik. Esténként koncertek vannak, ami felháborító, különösen azért, mert abból a pénzből lehetne például aszfaltozni. Ilyen és ehhez hasonló rosszindulatú megjegyzéseket hallok minden év szeptemberében, s a meglepő az, hogy nemcsak az idősektől, hanem középkorúak, vagy annál fiatalabbak is szidják kegyetlenül a lassan felnőttkorba lépő rendezvényt. Valahogy ilyenkor nemcsak a bicska nyílik ki a zsebemben, hanem el is gondolkodom rendszerint, miért lehet ez az óriási ellenállás fiataljainkkal szemben. Csaknem irigyek vagyunk, hogy buliznak, hogy előttük az élet, a számtalan lehetőség, a próbák, amelyeken mi már régen elbuktunk? Csak nem a rosszat akarjuk látni bennük, holott megláthatnánk a jót is? Csak nem félünk, hogy majd ők elérik azokat a célokat, és megteszik azokat a merész lépéseket, amelyekhez nekünk nem volt elég bátorságunk? A kérdések sora természetesen költői, de viselkedésünk minket minősít, s ezért magunkkal kell szembenéznünk, még akkor is, ha ez roppant kényelmetlen. Mikor ültünk le utoljára egy tini mellé kíváncsian, s hagytuk, hogy meséljen, hogy elmondja félelmeit, örömeit, terveit? Mikor láttunk át utoljára előítéleteink ködén, a mai fiatalok sztereotípiáján, saját fásultságunkon? S mikor tettünk egy lépést feléjük szeretettel? Boncina-Székely Szidónia