Mi jöhet? A lelombozódás. A valóságra való ébredés. A január mindig ilyen. Lejárnak az ünnepek, elköltjük a pénzt, megesszük a disznótoros vacsorákat, a nagy családi ebédeket, és következnek a hétköznapok. A január dereka mindig olyan, hogy rákényszerít minket a miesnapokba történő visszahelyezkedésre. Olyan ez a mostani is. Csak egy kicsit cifrább. Mondhatnánk azt is, szokatlan, mert kilépett a 2022-es év, elrugaszkodott már az elején a megszokottól. Nem akármilyen. Amikor karácsonyra készültünk, kaptunk nagy kegyesen egy röpke felszabadítást. Nagy szerencsének számítom, hogy bő másfél esztendő múltán jelen lehettem olyan színházi előadáson, ahol telt ház volt. Oltottak voltunk odabent mindahányan – mert cerberusok szűrtek a bejáratoknál, nyilván –, de felszabadultan beszélgettünk az előtérben, kávét, üdítőt, bort ihattunk a büfénél, készültünk az élményre, és – csodák csodája! – maszkosan ugyan, de normális, tömött sorokban foglaltunk helyet a nézőtéren. A darab is jó volt, roppant aktuális – Száll a kakukk fészkére –, s a rendező arra is figyelt, hogy újragondolva a produkciót, igazítsa a jelenhez, még inkább hangsúlyozta a diliházi vonatkozásokat. Engedte a főhőst „kiszólni”, hogy megjegyezhesse, figyelmeztesse a nagyérdeműt: az itt jelen lévő urak és hölgyek, akik jegyet váltottak és nézik az előadást, mind „betegek”, olyanok, hogy krónikusak és gyógyíthatatlanok, a remény azonban él bennünk, akik itt vagyunk – ezt a színpadi térre és az ábrázolt zárt osztályra vonatkoztatva –, mert mi akár meg is gyógyulhatunk. Fanyar, fekete ez a humor, de kényszeredetten nevettünk, mintha jólesne ez a súlyos fenyegetés. Halált is megvető talán az ilyen viszonyulás. Egyébként nap mint nap ezzel szembesülünk. A soron következő hullámokkal. Mert a közegészségüggyel foglalkozó hatóságok jó előre megmondták, hogy a vírus újfent grasszálni fog, s velünk marad, ha szeretnénk, ha nem… Mert kinek kell a járvány újabb fordulata? Nekünk nem, annyi biztos… Van védettségünk. Immunizáltattuk magunkat, ha volt hozzá kellő bátorságunk és tudatos polgári mentalitásunk. De csak ideiglenes ez is, hiszen a vakcina – azt mondják – egy-egy fél esztendőre szóló vízumot biztosít a normalitáshoz… Aztán volt még egy másik röpke örömöm: külföldre is eljuthattam. Nem túl messzire, csak oda, a Kárpát-medence közepére. Pár napig élvezhettem Budapesten a barátokkal és rokonokkal való együttlétet. És személyesen is megismerkedhettem a járvány ottani hatásaival. Elég elé vannak azok is! Úgy ültünk be egy étterembe, hogy maszk nélkül ugyan, de a személyzet álarcosan igyekezett minket kiszolgálni. Elég furcsa ez a színjáték, különleges dramaturgia, s meg vagyok győződve arról, hogy semmit sem ér. Ha őkelme – maga a kovid valamelyik variánsa – bent van a légtérben, akkor nekünk annyi. Vagy sem. Talán megússzuk. Mi megúsztuk. Legalábbis úgy gondoljuk, mert körünkben senki nem kapta el ezt a nyavalyát. Igaz, hogy hallottunk különböző történeteket, hogy ki hol, hogyan esett át a fertőzés kerítésén. Páran könnyen. Néhányan azonban keményen szenvedtek miatta. Jó órában legyen mondva – ugye – mindenki él, megmaradt az ismerősi környezetben, s próbál élni. Élné világát. Azaz az életét. Hogy aztán mi következik most idehaza? Nem tudom. Elő kellett venni az utálatos kórházi maszkokat ismét. Azokat a rusnya kékeket, amelyek elütnek a ruházattól, a környezettől. De állítólag védenek. Én arra vagyok büszke, hogy sikerült néhány feketét beszereznem. Hivatalos, mert intézmény rendelte. Olyan. Jöhetnek a szervek ellenőrizni, mert megfelelő. Nem százas ez sem, de állítólag kilencvenvalahány százalékban kiszűri a kórokozókat. Ez az egyik nagy megvalósításom ebben a hónapban. A másik pedig az, hogy már tegnap, azaz január 17-én befizettem a számláimat. Gáz, villany, internet, telefonok, közös költség – minden naprakész, és sikerült mindeniket kiegyenlítenem. Ne zaklassanak a szolgáltatók, s ne küldözgessék a mézesmázas fenyegetéseiket. Hogy aztán mi lesz tovább? Horrorisztikus áremelkedésekről hallok-olvasok. Csak megússzuk. Egészség legyen! A többi pedig kikerül. Ha takarékoskodunk. Ha igyekszünk két vagy több lábon állni a földön.

Simó Márton