Irigykedve tapasztalom, hogy milyen sok kulturális esemény zajlik nálatok – lelkendezett egyik nagyváradi kedves ismerősöm, aki a tusnádfürdői forgatagba érkezett idén is, mint huszonöt esztendeje mindig, s akivel szombaton futottunk össze a Szent Anna-tónál. S máris sorolta, hogy mire irigykedik: a régizene fesztivál koncertsorozatára, a tusnádi fesztiválhangulatú esti koncertekre, az évente jelentkező újabb és újabb kiállításokra a Csíki Székely Múzeumban, no meg az éppen most zajló, minőségi zenét ígérő, nemzetközivé terebélyesedett dzsesszfesztiválra. Irigyelte továbbá a minőségi sajtótermékeket, a forgalmasnak látszó és pazar kínálattal rendelkező könyvesboltokat. Kedves ismerősöm üzletember, így óhatatlanul terítékre kerültek a gazdasági kérdések is, itt már olyasmiket sorolt fel, amit nem irigyel tőlünk, csíkiaktól, székelyföldiektől: a rossz megközelíthetőséget, az autópályák hiányát, a repülőterek hiányát, az egészségtelen gazdasági környezetet, a befektetőket riasztó instabilitást, amit a politikum gerjeszt, a mellveregető magyarkodást, az etnikai kizárólagosságot, a múlton való merengést. Ismerősöm lehet, hogy elfogult, de családi és üzleti kapcsolatai révén nagyon jól ismeri a térséget, de azzal, hogy más közegben él, dolgozik és érvényesül, talán megszívlelendő az észrevétele. Irigykedéséből azt szűröm le, hogy mégiscsak van valami, amit nagyon jól csinálunk ebben a térségben: talán a politikai vezetőkben is tudatosult, hogy a látszólag ráfizetéses, pénzt nyelő kultúra nem fölösleges dolog, ez az a terület, amelyen sikereket érhetünk el, ami motiválhatja az embert a mind jobbra, szebbre és többre való törekvésben. S ami megszabja arculatunkat, ami olyan teljesítményeket mutat fel szűkebb környezetünknek vagy akár a nagyvilágnak, amire felnéznek, s amire méltán büszkék lehetünk. Rosszallásából pedig azt a következtetést vonom le, hogy kintről zárt, magába forduló, a maga kis szemétdombján kapirgáló és sovány, kis pecsenyécskéjét sütögető közösségnek látszunk, ahol nagyon alacsonyak a bérek, ahonnan menekülnek a fiatalok, ahol napi politikai-etnikai keresztbetevések rontják a közérzetet és keserítik a mindennapokat, ahol alig épül új gazdasági létesítmény, s amit széles ívben elkerül a nagyipar, elkerülnek a multinacionális cégek, s ahol a szimbolikus térfoglalás köti le az emberek idejének és energiáinak java részét. S ahol gyakran csak félmunkát tudunk végezni. Mint például a térség egyik büszkeségére, a sok ezer turistát vonzó természeti kincs, a Szent Anna-tó felé vezető út: a Hargita megyei szakasz járható, a Kovászna megyei részen helyenként jön, hogy ölbe vedd az autót, s úgy segítsd át a kátyúkon. Ismerősömmel beszélgetve hol kihúztam magam büszkén, hol meg elbújtam volna restelkedve. Aztán azzal maradtam, hogy nincs veszve minden mindaddig, amíg van miért irigykedni ránk. Talán megjön az eszünk, s a kultúra mellé más értékeket is tudunk felsorakoztatni, olyan értékeket, amelyek biztonságot – köztük anyagi biztonságot – adnak, megélhetést biztosítanak, s gyerekeinket is arra késztetik, hogy itthon találják meg boldogulásukat. De az is lehet, hogy túl sokat ültem a napon… Sarány István