Márton Árpád rajzaiból, grafikai munkáiból, pasztelljeiből válogatott átfogó kiállítás látogatható a Csíki Székely Múzeumban. A művész 80+1 éves zületésnapja alkalmával nyílt kiállítás megnyitóján Szücs György, a budapesti Szépművészeti Múzeum tudományos vezetője, az erdélyi kortárs képzőművészet avatott ismerője méltatta a művészt és munkásságát. Az alábbiakban a megnyitón elhangzott szövege olvasható. Három a magyar igazság – és egy a ráadás. Elsőként rápillanthatunk a meghívón a kerek évfordulóhoz ragasztott +1 indexre, amely szomorú is – az elmúlt évben számosan elmentek, köztük Gaál András –, meg örömteli is: még itt vagyunk, együtt, s végre áll a régen eltervezett kiállítás. Szűkebb értelemben e kis bevezetőt a születésnapi albumba kért három fénykép és emlékező írás kiegészítőjeként, egy nem távolról küldött, hanem személyesen átadott tisztelgő ráadásának szánom. Egy művész életében nemcsak a létrehozott életmű egésze a fontos, hanem az az odaadás, ahogy a közönségnek, köztük a művésztársaknak meg szeretné mutatni, addig mit valósított meg, meddig jutott a keresésben. Nincs vigasztalanabb egy művészettörténész számára, mint amikor egy hagyatékból utólag derül ki a művész valódi értéke, s felbukkannak a jelenkortól politikai vagy más okokból kényszerűen elzárt művek. Márton Árpád esetében szerencsére nincs így: emberként, tanárként, kiállító művészként mindig nyitott volt, sohasem fukarkodott tudása, munkái közreadásával, s gyakori tárlatrendezései – akár a Csíki Székely Múzeumban – nyilvánvalóvá tették életművének mára evidenciaként kezelt súlyát. Bizonyos értelemben rendhagyó bemutatóval szembesülhetünk, hiszen általában a teljes életpályát átfogó, retrospektív válogatás, vagy az utolsó évek friss munkáinak prezentációja szokott az egyéni kiállítások alapja lenni. Itt és most a befejezett kompozíciók mellett olyan, a ládafiából, mappákból ritkán előszedett, esetleg először napvilágra került, kisebb rajzokat, vázlatokat is láthatunk, amelyek egy-egy nagyobb, ismert kompozíció ötletének első villanásaként rögzültek. Páruknak éppen ezért csupán Vázlat a címe, egyiknek pedig az Ötlettöredéket adta. Hogy tágabb művészettörténeti összefüggésbe illesszük, és szélesebb időkeretbe helyezzük tárgyunkat, idézzük meg az Arad vármegyében magas közhivatalt is elvállaló, ugyanakkor saját korában a képzőművészetekben leginkább járatos Ormós Zsigmondot, aki a „komoly” festmények mellett zömmel háttérbe szoruló, máig egy kicsit lesajnált grafikai művek jelentőségét nagyon találóan foglalta össze – nem is olyan régen, alig kétszer nyolcvan évvel ezelőtt. „Főbecsük abból áll, hogy az első hév, melylyel a müvész a gondolatok chaosából az eszmét felkarolja s megalkotja, a rajzban leghívebben tükrözi magát, s a sebes gondatlansággal papirra tett rajzok, könnyüségüknél fogva, csalódásig vitt hasonlatossággal nehezebben utánozhatók, mint a nagy szorgalommal bevégzett festmények.” Majd hozzátette: „A rajz csak elődolgozat, nem egyéb mint az iró jegyzete, melyet tárczájába beir, hogy el ne feledje.” Végül a konklúzió: „A halhatatlan művek keletkezésének első stádiumát szemlélni, melyben az eszme a művész elméjében megfogamzott, melyben azt futólagosan körvonalazva maga előtt állandósitá, s melyben a nevezetes műhöz tanulmányait végezé, érdekes és tanulságos, és mind ezt csak a művészek kézrajzaiból nyerhetjük.” Számomra mégis a legpoétikusabb az a hasonlat, amelyet igencsak plasztikusan az olvasóinak közbeiktatott: „Pongyolán megjelenő kecses nőkhöz lehet őket hasonlítani, kik szépségüket akkor tüntetik leplezetlenűl szemeinkbe, midőn a cziszoma s pipere segéd szereit nélkülözik.” (Ormós Zsigmond: A kézrajzok. Koszorú, 1864. július 24.) Úgy vélem, mélyen egyetérthetünk tudós elődünk értékelésével. Természetesen Márton Árpád anyagának egy csoportja egyértelműen a híres főművekhez kötődik, mint a Fekete-fehér vajúdás vagy a Forrás, más esetben csak odavetett foltokat, kevéssé kibogozható vonalakat látunk későbbi, műtermi emlékeztetőül ráfirkantott színelképzelésekkel: vörös, zöld, sárga… A címadás lehet konkrét hangulat, Alkonyat, Borús éj, máskor csak sugallat, Látomás, Üzenet, Sejtelem, s a technikai, műfaji és tematikai kísérletek az elvontabb munkáknál a Narancs-fekete ritmus, Tér-játék megjelölést kaptak. E sokszínűséget elnézve, akaratlanul felmerül a kérdés, hogyan őrizhette meg Márton Árpád a nehéz időkben is eredendő kíváncsiságát, játékosságra való készségét, hogyan maradhatott meg a „tanár elvtárs” zakójában és a „művész úr” munkaköpenyében mindvégig Marci? Ennek illusztrálására és önmaga iránti elvárásainak érzékeltetésére álljon itt egy riportrészlet az 1970-es évek közepéről, a helyi 1-es számú líceum rajztanáráról: „Elsődleges a mesterség elsajátítása. Tanuljanak meg rajzolni, ne linkeljenek, mert ez az anyanyelv. Ezt vészesen komolyan veszem. Mint ahogy azt is, hogy e komolyság ne akadályozza őket abban, hogy játszodjanak. Legyen minél változatosabb az a kör, amelyben játszanak, s lássák a másik körét is, találjanak ki más variációt színben, formában. Ennek a serdülőkori játéknak minél gátlástalanabbnak kell lennie, olyannak, amely nem öregíti meg gondolkodásukat.” (Lázár László: A rajz anyanyelv. Ifjúmunkás, 1976. december 12.) A kiállításban sétálgatva ezek és hasonló érzések feltételezhetően mindenkiben megfogalmazódnak. Végezetül egy pillanatra térjünk vissza a közmondáshoz. 1940 februárjában, Márton Árpád születése előtt jó pár hónappal a Tolnai Világlapja egy képriportot közölt, amelyben a szerkesztő a hármas számot járta körül: „Három a magyar igazság!”, mondjuk századok óta, „hármat iszik a magyar!” és „három gazember van a világon: a Ráérek, az Elfelejtettem és a Majd”. (Három a tánc. Tolnai Világlapja, 1940. február 28.) Arra mindannyian rábólinthatunk: legalább három legyen a magyar igazság, s a felköszöntő koccintást se mulasszuk el! Azt viszont az életmű bizonyítja, hogy a művész, bár találkozott a fenti gazemberekkel, messze elkerülte őket. A műterem falára ki is van írva: „A naplopók cinkosa vagy, ha egy napod kárba vész”.