borús égbolt
Emelt fővel
Őszintén bevallom, az eddig lezajlott csoport-találkozók közül mindössze egyetlen meccset néztem meg a javában zajló foci Európa Bajnokság mérkőzései közül. Nem éppen így terveztem, csak valamiért így alakult. Volt, hogy belefeledkeztem, fáradt voltam, elaludtam vagy utaztam, a napközben pedig egyszerűen nem értem rá a képernyőhöz másfél-két órát ragadni. Követni azért követtem a híreket, az eredményeket, olvastam a főbb mérkőzések beszámolóját, hébe-hóba rákattintottam a legszebb góllal kecsegtető felvételre is. De meccset élő közvetítésben nem láttam. Egészen szerda estig, a magyar nemzeti tizenegy kieséséről vagy továbbjutásáról döntő német-magyar összecsapásig. Éreztem, hogy azt nem lehetett kihagyni. Azt meg kellett nézni. Jól döntöttem. Ha több meccset nem látok az EB-ből, akkor sem lesz hiányérzetem. Számomra az a bizonyos szerda esti találkozó felért a torna döntőjével. Emelem kalapom a magyar válogatott előtt! Az én szememben simán csoport, sőt, torna-győztesek lettek a fiúk, annak ellenére is, hogy a valóságban csoportjuk negyedik helyén zárva a magyar válogatott számára immár befejeződött a további EB-küzdelem. Emelem kalapom, mert statisztikailag bármit is sejtessen az utolsó helyezés, vagy a csoportkörben a lehetséges 9-ből begyűjtött 2 pont, őszintén gratulálok nékik. Nyugodtan, emelt fővel, a legkisebb szégyenérzet nélkül térhetnek haza. Szép volt fiúk.
Végre – ahogy az elmúlt két-három év mérkőzései, vagy az előző, 2016-os, szintén kellemes meglepetéseket tartogató EB-szereplés sejtette – beért a befektetett munka gyümölcse. Bő harminc év kihagyás után Magyarországnak ismét van egy jó csapata. Végre! Végre le lehet zárni, el lehet felejteni azokat az 1990-es és 2000-es éveket, mely korszakot a magyar futball-válogatott rendszeres alulteljesítése, de inkább leszereplése jellemzett. Azokat az időket, amikor a nemzeti tizenegy tagjainak az ismert sportriporter, idősebb Knézy Jenő az esti híradót követő sportösszefoglalóban elkeseredésében a LGT dalának „csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja, csak az jöjjön…” soraival üzent. Úgy érzem, végre elmúltak azok az idők. Teljesült Knézy óhaja: az jön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja.
Most, hosszú idő után ismét van egy csapat, akinek a nemzeti érzés alapján nem csak erkölcsi kötelesség, hanem a játékával, küzdeni akarásával és megmozgatott energiáival kiérdemelve élvezet és valódi öröm is szurkolni. Szerda este olyan csapatnak drukkolhattam, aki – akár csak a portugálokkal vagy a franciákkal vívott összecsapás alkalmával – képes jóval erősebb, nevesebb ellenfeleinek egyenrangú partnere lenni. Aki nem ijedt meg a feladattól, tudott is és akart is becsülettel, körme szakadtáig harcolni. Ha alulmarad is, méltó joga a küzdőtérről emelt fővel távozni. Összességében olyan példát mutatni, amitől bátorodni, lelkesedni lehet. Ami sportra, mozgásra, kitartásra biztatja a fiatalokat, vagy épp az én javában fotelt nyomó, aktív hízókúrát tartó középgenerációmat. Nevel, serkent, mozgásra ösztönöz nem csak az anyaországban, hanem itt, Székelyföldön is. Biztos vagyok benne, hogy könnyebben mozdulnak ki a négy fal közül, könnyebben teszik le markukhoz ragadt okostelefonjaikat azok is, akik ugyan nem feltétlenül hívei a szabadidősportoknak, a testmozgásnak, de barátaik, munka- vagy osztálytársaik indíttatására afelé fordulnak. A bekapcsolódás a sportba kikapcsolódást is jelent abból a monotonitásból, amit a megszokott munkahelyi, iskolai vagy otthoni közeg teremt. Őszintén hiszem, hogy a magyar válogatott sikeres EB-szereplése, de leginkább példája, küzdeni akarása mindenkire más-más módon, de mindnyájunkra inspirálón hat. Felrázza testünket, frissíti szellemünket. Egészséges testtartásra ösztönöz, hogy ne csak a nemzeti tizenegy, hanem mi is emelt fővel járjunk.
Domján Levente
