Nem állítom, hogy kimerítően írtam mindarról, amivel Brazíliában találkoztam, mint ahogyan eleve csak egy picike csepp volt abban a hatalmas óceánban – hogy ezzel a közhelyes fordulattal éljek – mindaz, amit a néhány napos, erőltetett ritmusú ismerkedés közben próbáltunk felfedezni ebből a minden értelemben hatalmas, nehezen áttekinthető országból. Ám láthattuk, hogy amit átfogtunk, minden alkalommal élményt is jelentett.
Ráadásul egyre erősebbé válik a meggyőződésem, és ebben nincs semmiféle magyarázom a bizonyítványom jelenség, vagy netán önvigasz – hisz miután többször is alaposan elgondolkoztam ezen, nyugodtan állíthatom, hogy egyáltalán nincs rá szükségem –, szóval egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy igenis, elég annyit látni egy-egy országból vagy városból, amennyit ilyen alkalmakkor megnézünk, még akkor is, ha sokszor marad elégedetlenség, mert sok minden kimaradt. Aztán rendszerint ez a kényelmetlen érzés megszűnik, és marad az élmény. Aminek pedig részesei voltunk, amit megtapasztaltunk, az valamilyen módon belénk íródik, illetve, ha mégsem, akkor annak is így kell lennie. Illetve, most Brazília kapcsán fogalmazódott meg bennem az is, hogy sokszor a több az kevesebb lehet ilyen alkalmakkor is. És itt gondolok az olyan jelenségekre, mint a tévében látott és elképzelt riói fesztivál és a valóságos felvonuló hely közti különbség, ahova odaképzelhettük a szambacsapatokat, amint a végtelenségig vonulnak, igyekezve egymást túllicitálni, miközben már túllicitálhatatlanok. És ugyanez volt a benyomásom a Teatro do Leblon ismert színházban is, ahol a szintén ismert Ginga Tropical show címet viselő műsort láttunk, hogy ez az élő tánc, jelenet, történelmi felidéző pantomim semmit sem tudott hozzátenni ahhoz, amit már a tévében, filmen láttunk. Sőt, mindkét esetben, amikor a képernyőn láttam ezeket, akkor hozzátehettem a képzeletem játékát: a karnevált az egész várost átfogó vigasságnak, a táncaikat népünnepélynek képzelhettem, ám amikor megtapasztaltam, akkor nyilvánvalóvá lett, hogy ez ennyi. Végül az derült ki, hogy amit ízelítőnek gondoltam, amikor filmen láttam, az a rövid beleszippantás valójában a lényegét adta, és a valóságban sincs annál több szépség minőségileg, csak mennyiségileg. Az pedig ezúttal nem érték. Szép volt, színes, ritmusos, jó hangulatú. Egyszer meg kellett ezt is tapasztalni. Ennyi.
Amivel talán még adós vagyok, az a két egyszerre meglátogatott ország, Argentína és Brazília irodalma meg művészete, hisz amikor utazásaimról írok, rendszerint ki szoktam térni ezekre is. Ha egy országot mutatok be, természetesen annyira, amennyire sikerült nekem is megismerni, ami nagyon távol áll az alapos körbejárástól, sokkal inkább benyomások és élmények, amelyek az ismereteimmel összevetve alakítanak ki valamiféle használható képet az illető helyről, rendszerint igyekszem ízelítőt adni szellemi alkotásaiból is, különös tekintettel arra, hogy mit jelentenek ezek nekem. Ez nem föltétlenül esik egybe azzal, amit a hivatalos irodalom- és művészettörténet állít. Pontosabban utalok erre is, de továbbadni csak azt tudom, amit magam is valamennyire elsajátítottam. Ez lehet egy nép irodalma, egy szerző életműve, de lehet egyetlen regénye is, netán talán egy verse, bár ez igen ritkán történik meg.
Be kell vallanom, ezúttal nehéz helyzetben vagyok. Egyrészt, mert eléggé bonyolult életpályájú szerzők éltek, élnek errefelé, annyifelé laktak, hogy nehéz mindezeket követni, másrészt, mert nem áll közel hozzám egyetlen idevalósi író sem. Nem tudok egyikükről és így sokról sem lelkesen beszélni. Becsületesen próbálkoztam és igyekszem mai napig megismerni őket, de az igazság az, hogy csak bele-belekóstoltam a legtöbbjük írásaiba, esetleg becsületből elolvastam egy-két művet, de igazán egyikükhöz sem járok vissza, pedig nálam, de valószínűleg másoknál is, ez a kedvenc író ismérve. Egyikük könyvét sem veszem elő azért, mert vágyom rá, sokkal inkább kötelező házi olvasmányként, kíváncsiságból és mindig reménnyel, hogy hátha ezúttal másképp értem, érzem.
A legjobb élményem Ernesto Sabato (1911–2011) volt, aki egy csapásra lett ismert író azzal a regényével, amit én is élvezettel olvastam, és amelyet szinte szórakozásból írt meg: Az alagút. A féltékenység regényének is nevezhetnénk, az oly átkos, magába forduló rágódásé, mely végül gyilkossághoz vezet, ám ugyanúgy tekinthetjük a hitetlenség, bizonytalanság, a rossz kommunikáció, a fölöslegesen gyötrődő emberi lélek könyvének is, amely tele van remek meglátásokkal. A szinte kerek száz évet élt író alapképzettsége szerint fizikus volt, és kutatóként is dolgozott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a lélek kiváló ismerőjévé váljék, ilyen meglátásokkal: „Istenem, milyen nyomorult is az emberi természet, ha meggondolom, hogy bizonyos brahmsi pillanatok és a szennycsatorna közt sötét, titkos, felszín alatti kapcsolatok vannak!”.
Argentínának még két világklasszisa van. Julio Cortázar (1914–1984) aki a XX. századi dél-amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja, miközben Brüsszelben született és Párizsban halt meg. Eddig nem sikerült egyetlen könyvét sem végigolvasnom: valami összeférhetetlenség van közöttünk; nyomaszt. A másik Jorge Luis Borges (1899–1986), aki a fővárosban született, de Genfben halt meg. Ő azon kevés író egyike, aki az argentin társadalom felső rétegéhez tartozik. Nagyon cizellált, filozofikus, fikciót alkalmazó vagy inkább szürreális, és úgy magányos, hogy ez benne van szinte minden sorában, úgy mint alkotói attitűd is, mivel nem igazán kötődik semmiféle hagyományhoz. És bár szokás beszélni a magány feloldásának vágyáról, a próbálkozásokról, nem valószínű, hogy ez valóban létezik, különösen Borges esetében. A mágikus realizmus atyjaként szokás emlegetni, jómagam írásai szimbolikáját, filozofikus üzenetét és nagyon-nagyon egyedi hangulatát emelném ki, de ez szintén eléggé nyomasztó számomra.
A brazil irodalomból két szerzőt kell majd megemlítenem, de ők már nem férnek bele ebbe a részbe. Ezért hiába igyekeztem befejezni a lassacskán egy évvel ezelőtt megtett utamra való emlékezést, kénytelen leszek még egy rövid fejezetet szentelni neki.
Végezetül még egy idézet Sabatótól, amellyel egyetértek, annak ellenére, hogy a nagy Junggal száll vitába: „Én valójában sosem hittem a kollektív emlékezetben: az emberiség egyik fontos védőfegyvere, hogy megtanult felejteni.”