borús égbolt
Előretekintés
A letarolt erdő látványa elborzasztja a természetszerető erdélyi embert: illegális kitermelést sejt mögötte, hatalmi pozícióban levők meggazdagodását feltételezi. A kivágott erdőhöz mindenképpen rossz gondolatok társulnak. Ennek a dilemmája emésztett engem is, amikor egy finnországi erdőtulajdonos megmutatta a frissen letarolt, többhektárnyi erdejét. Ráadásul büszkén mesélte, hogy milyen sok fát termelt ki, és azt milyen jó árban adta el. Nem jött, hogy higgyek a szememnek és a fülemnek: tényleg ott, Finnországban is ez megy, ami nálunk? A mohó, érdekközpontú haszonszerzés?
Kiszálltunk a terepjáróból, mutatni akart valamit. Közelebb mentünk, és még büszkébben mutatta az apró kis csemetéket: a feleségével együtt több ezret ültetett a kivágott erdő helyébe. Rögtön más gondolatok és benyomások kerítettek hatalmukba, és nemcsak árnyaltabbá vált az összkép, hanem az előjelek is megváltoztak, amikor azt mondta: azért ültették, mert így biztosak benne, hogy hetven év múlva értékes erdő lesz itt, amely valakinek – talán az unokájának, talán egy idegennek – hasznot, elégtételt hoz, megélhetést biztosít.
Ez az ember nem magának dolgozott, sőt annak is tudatában volt, hogy a válása után a korábbi feleségénél maradt gyermekét nem különösebben érdekli az örökség. Nagy valószínűséggel tehát valóban valami idegen termeli ki hetven év múlva az általa újraültetett erdőt. Ettől függetlenül számára az volt a szempont, hogy értékesebbé tegye azt, amit erejéből, pénzéből egyszerű farmerként értékesebbé tehet.
Ez a szemléletmód itthon még eléggé gyerekcipőben jár. Itt az ember főként a gyermekéért dolgozik, de az idősebb kor végül nem a fenti mentalitás bölcsességét hozza el, hanem a „nekem már mindegy, mert kifelé tartok az életből” felfogást.
Megvannak a megbicsaklás különböző határkövei: a gyermekek önállósodása, házasságkötése, a nyugdíjazás, az unokák születése. Azt látom, hogy ezeknél az állomásoknál az ember mindig letesz egy-egy nagy terhet a válláról, és a nyugdíjaséveket magának szenteli, mert ezek a megpihenés, a ledolgozott évtizedek jogos jutalomévei. Csakhogy ez besavanyít, évről évre sötétebbé teszi a gondolatokat, sorvasztja az izmokkal együtt az életkedvet, és ha belegondolunk, ez teljesen természetes: ha nem látunk jövőt, nincs motiváció, és ha nincs motiváció, akkor az akarat is elfogy. Majd jön a mankó, a borogatás, a betegágy, a halálvárás.
Közművesítenének egy félreeső városrészben, és szinte mindenki várja a beruházást, de az egyik idős lakos csak legyint: neki már nincs szüksége ilyen luxusra, akármikor meghalhat, és a gyermekei sem akarnak ott lakni. Az eszébe sem jut, hogy esetleg éppen ő lehet az egyik, aki miatt elbukhat a beruházás, és közművesítés nélkül marad a teljes városrész (egyedül úgysem gátolhatná meg, ha pedig többen vannak, akkor lehet hárítani a felelősséget), mint ahogy az sem, hogy az örökösei jobb árban adhatnák el a házat, ha az közművesítve van. Ő már kifelé tart, az életét végigdolgozta, megengedheti magának, hogy fittyet hányjon a következő évtizedekre.
A Földet unokáinktól kaptuk kölcsön – idézzük előszeretettel, amikor éppen valami maradandót alkotunk. Kételkedek viszont ennek az őszinteségében, és attól tartok, nem azért, mert még távol állok attól a kortól, hogy unokáim legyenek. Egyszerűen a gyermekeinknél távolabbi jövőért nem érzünk felelősséget, mert azt már gyermekeink felelősségének tekintjük.
De majd egyszer mi sem patikamérleggel méregetjük a jövőt. Nem ijedünk meg a kortól, nem töltjük el a napot magányosan a „füttő” mellé húzódva, és felelősségtudatosan gondolunk a következő ötven évre. Belátjuk majd, hogy egyszerűen jobb a jövőbe tekinteni, mint az elmúlásba. Csak még néhány fiatal erdőnek meg kell vénülnie a bátorítás kedvéért.
Kovács Hont Imre
