borús égbolt
Életem ártatlan örömei
Óhatatlanul kedvenc olvasmányélményeim jutottak eszembe, amikor megtudtam, hogy hetedjére is megszervezik a könyvvásárt Csíkszeredában. Elsőre József Attila verse jutott eszembe, igaz, azt már nem tudom megmagyarázni, hogy miért éppen ez a két sora: „csellel, gánccsal mind nem elég, - / a hetedik te magad légy!”
Azután pedig rengeteg szerző neve és könyvcím ugrott elő memóriám rejtett zugaiból. Elméláztam rajta. Természetesen nem munkaidőben. Eszembe jutott az első könyv, amit gyerekként olvastam. Erich Kästner A két Lotti című gyermekregénye volt. Két kislány volt a főhőse, akik ráadásul ikrek voltak. Igen ám, de a szüleik elváltak rögtön azután, hogy megszülettek. A gyerekek nevelésén megosztoztak a szülők, ezért a testvérek csak kilencéves korukban találkoztak véletlenül egy nyári táborban. Tanulságos kis történet volt arról, hogy mire képes a gyermeki szeretet. Mókás is volt kissé. A két lány ugyanis nem azonnal kedvelte meg egymást. Egyikük barátnője meg is jegyezte: „hogy mersz idepofátlankodni a te arcoddal?”
Később – mint a legtöbb gyerek – a kalandregényeket faltam. Jules Verne-től a Kétévi vakáció vagy a Grand kapitány gyermekei meghatározó olvasmányok voltak. Paganel, a szórakozott francia földrajztudós volt a kedvenc Verne-hősöm, aki Indiába indult, de Dél-Amerikában kötött ki, spanyolul akart megtanulni, de végül portugálul tanul meg, mert tévedésből portugál nyelvű könyvet szerez be. Kiveséztem persze James Fenimore Cooper indián kalandregényeit, és nem hagytam ki Karl May Winnetouját sem.
Azután következett a Mester. Másképp nem is szoktam emlegetni Rejtő Jenőt. Galamb nekirepült a falnak, de sebaj, mert rögtön szájon verte a vitorlamestert. A könnyeim csorogtak a nevetéstől. Végül 13. Pác Tivald lett a kedvenc Rejtő-hősöm, akinek az volt a jelmondata, hogy „fütyülök rám!”. Szokta még mondani kaján kárörömmel: „úgy kell nekem, minek jöttem a világra”. Kedvencem volt sokáig Mark Twaintől Huckleberry Finn is, aki nem volt hajlandó kiszolgáltatni a fejvadászoknak Jimet, szökött néger rabszolga barátját. Morális dilemmát okozott neki ez, de arra a következtetésre jutott: „ezután mindig azt teszem, ami épp kézenfekvő”.
Akadtak persze kötelező olvasmányok is. Unott arccal vettem kézbe Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényét. A cím alapján azt gondoltam: biztosan valami nyálas történet lesz. A végén tudtam meg, hogy nem az. Azóta egyik kedvencem.
Eljutottam az egészen nehéz olvasmányokig is, mint Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés vagy George Orwelltől az 1984. Csak úgy tudtam elviselni őket, hogy utána rögtön elnyomtattam egy Rejtő-regénnyel. Az kissé megnyugtatott. Mint Tuskó Hopkinst a forró sivatagban az üveg rum. Ettől még persze sokat tanultam a fent nevezett nehezebb olvasmányokból.
Talán ebben rejlik a könyvek ereje: ha nem olvastam volna ezeket a könyveket, akkor most nem az lennék, aki végül lettem. Már ha tudják ezt a mondatot követni. Még sok oldalon keresztül tudnám folytatni legalább kedvenc olvasmányaim sorolását, de attól tartok, nem férnének mind bele a mai lapszámba. Ha egy könyvcímmel kellene kifejeznem viszonyomat kedvenc olvasmányaimhoz, akkor talán Jan Smíd cseh író regényét választanám. Egy alsóneműügynökről szól, aki egy nőstény oroszlán társaságában kínálja portékáját. A könyv címe: Életem ártatlan örömei.
Kiss Előd-Gergely
