Éjszaka arra ébredt, nem kap levegőt. Először azt hitte, álmodik, kívülről, mintha a szelleme eltávolodott volna a testétől, felülről „nézett le” önmagára, látta magát, ahogy fuldoklik, a szorongató érzés azonban, az álom és ébrenlét határán is tovább folytatódott, addig, sőt azután is, amíg valóban megébredt. Úgy tűnt, hiába lélegzik, a levegő nem hatol be a tüdejébe, nem áramlik szét az erek útján a testében, érezte a szívverése is lelassul – talán nincs levegő a szobában? –, felült, a sötétség, amely máskor puha volt, titokzatos és bársonyos ijesztővé vált. Lélegzeni próbált, most már tudatosan, a riasztó érzés megismétlődött, valóban nem kapott levegőt. Nesztelenül leszállt az ágyból, halkan kinyitotta az ablakot, megpróbált most már a nyitott ablaknál mélyet lélegzeni – tudta, a hegyek felől áramló levegő, most is mint máskor, tiszta és sűrű –, fuldokolva, nehezen lélegzett. „Nos hát ez a vég” – gondolta –, megborzongott, kezét a pulzusára tette, érezte a szívverése még lassúbbá vált, izzadni, remegni kezdett: „Uram isten – gondolta –, hisz alig töltöttem be az ötvenet.” Körbepillantott, szerette mindig a csillagos és tiszta éjszakákat, és itt, a hegyek alján lapuló városban, ahol élt, többnyire tiszták voltak az éjszakák, hol didergő szürke, hol párában fürdő, sötéten fénylő csillagokkal – most nem volt semmi megnyugtató az éjszakában. Szépsége, varázslata is eltűnt, egy lélek sem járt az utcán, a környező házak ablakai is sötéten virrasztottak, egyetlenegy ablakban sem volt fény, csak az utcalámpák fénylettek, rajzó bogarakkal – egyedülléte jeges magánnyá fokozódott. Újból a halálra gondolt, régebb sokszor eljátszott a halál gondolatával, meg kell vallania, eddig sosem félt, nem riasztotta, nem töltötte el félelemmel, tudta és számolt azzal, hogy halálra születik az ember, húszévesen sokszor, még szinte kereste is a halált, néha még azt is elképzelte, hogy nézne ki a koporsóban, ki siratná, mit suttognának az emberek. Ez többnyire olyankor fordult elő, amikor váratlan és tragikus körülmények közt elhunyt fiatalt temettek, aki iránt nagyon nagy volt a részvét, de most hihetetlennek, értelmetlennek tűnt, banálisnak. Főleg az, hogy ilyen stupid módon kell meghalnia. Hogy miközben a nyitott ablaknál lélegezni próbál, nem kap levegőt. Miközben száz- és százezren ugyanúgy lélegzenek, de talán viaskodnak is a halállal – fűzte hozzá gunyorosan – és születnek, (okfejtésem kritikán aluli – nyugtázta), majd arra gondolt, hogy másnap – ha lesz még holnap – okvetlenül le kell mondania a cigarettáról. „A fenébe vele, csak megkeseríti az életet!” Hirtelen felértékelődött az élet, amelyről máskor olyan könnyen lemondott volna, de pár másodpercre rá, ahogy egy kicsit könnyebben lélegzett, már alkudozni kezdett – legalábbis felére csökkenti. Eszébe jutott az is, még mennyi minden nincs elrendezve körülötte, majd újból szinte gúnyolódva arra gondolt, a halál pillanatában mindenkinek ez juthat eszébe, s valószínű nála nélkül is megoldódnak a dolgok, ahogy mindenki után. Ennek ellenére akaratlanul is egyezkedni kezdett az Istennel: Uram, csak még most az egyszer segíts (s utána még többször) – villant benne az irónia. Az utcáról váratlanul száguldó kocsik zaja hangzott fel – „versenyeznek” – villant át rajta, játszanak a halállal, ahogy játszott ő is húszévesen, mert tudják, nem természetes húszévesen a halál, ahogy megfogják majd azt is tanulni, ahogy mind többet és többet élnek, annál értékesebb lesz a maradék idő. A szívverése újra lelassult, fölvillant az apja arca a koporsóban, aznap, amikor az apja meghalt, furcsa dolgokat kezdett beszélni, de már azelőtt is, szinte biblikus szövegek hagyták el az ajkát, pedig sose volt túlzott vallásos, és mégis. Egy héttel a halála előtt, amikor bementek a kórházba látogatóba, ahogy meglátta őket, őt és az anyját, azt mondta: „Mostantól mindenki a maga útját járja…” Ez volt az első szava, még csak nem is köszönt, mintha kinyilatkoztatást mondana, rég belesűrűsödött gondolatot, amelyek most leperegtek kicserepesedett ajkán, mint az igazgyönygyök, amelyet a fájdalom, a magány és az egyedüllét szül, majd azt mondta: „Fiam, menj és intézd el, haza akarok menni.” Délután négy óra volt, amikor már tudta, nincs szolgálat: – Ilyenkor már nem lehet semmit intézni, édesapám – mondta –, hisz vége az irodai szolgálatnak. Az apja ránézett és megismételte: „Nem érted? Haza akarok menni!” És ránézett, mintha a szemével akarna valamit mondani, valamit, amit szavakkal nem akar kimondani, de persze ott és akkor nem tulajdonított különösebb jelentőséget a csöndnek, a ki nem mondott szavaknak. Ott és akkor egyszerűen csak tudomásul vette, s csak később, három napra rá, az apja halála után fénylettek föl tudatában a szavak. És megdöbbent. És nem tudott, mit kezdeni velük. Csak csodálkozott és csodálkozott, mint a többi „prófétikus” megszólalására is, amelyek szinte, épp az apja vallástalanságából következően, megmagyarázhatatlanok voltak, nemcsak az ő, de mindannyiuk számára. Mert aznap, amikor végül is meghalt az apja, miután már feladták az „utolsó kenetet”, s ő indulni akart el, haza, „hazulról haza” – amikor már szinte nem is volt magánál – újra megszólalt: „A gyermekekre vigyázzatok – mondta – a kisebbiket nagyon szorítja a cipő.” Váratlanul mondta ezt, még föl sem nyitotta a szemét, de jól, érthetően. Mire ő, mert nem értette meg most se a szavak jelentését: – Azt egyszer biztos nem édesapám, mert a cipője eléggé szét van taposva… Viszont később, mert ezekre a szavakra csak később, évek múltán jött a „magyarázat”, nem úgy, mint az ugyancsak ott és akkor elhangzott szavakra, amelyet szintén látszólag minden összefüggés nélkül mondott: „Fiam ne menj el, amíg én el nem megyek…” Mire ő: – De hát hová menne, édesapám, föl sem tud kelni az ágyból… Persze, ennek ellenére hazament a szülőfalujától húsz kilométerre lévő városba, mentségére legyen mondva, az orvosnő is azt mondta, nem következhet be a halál, még két, három napot is élhet, viszont amikor elmondta a feleségének, hogy mit mondott az apja, az megdöbbent: – Indulunk vissza – mondta a felesége –, apád azt mondta, ne menj el, amíg ő meg nem hal. És öltözni kezdett. Hajnalban meghalt az apja. Később, évek múltán, miközben éjszakánként virrasztott, s várta, hogy mikor nyílik az ajtó, mikor érkezik a fia, akit „szorított a cipő”, aki talán rosszabb se volt, mint a többi, csak másképp élt, számára elfogadhatatlanul – egyre csak az apja járt az eszébe: – Vajon az ember a halála előtt belelát a jövőbe? A csend átszivárgott a testén, nagyon sajnálta magát. „Én nagyon kell vigyázzak magamra, mert belőlem csak egy van, a többiek sokan vannak” – villant egy rég olvasott verssor, de ekkor hirtelen, ugyanolyan hirtelen, mint amikor felébredt, érezte, a karja zsibongani kezd, újra rátör a fuldokló görcs. A képek és emlékek hirtelen rohanták meg. A mellében lévő szorítás engedett, de a félelemtől úgy tűnt, nem bír mozdulni. Most újra „felülről”, mintegy kívülről látta magát, úgy érezte, az éjszaka visszanyerte varázslatát, a csillagok kimondhatatlan melegséggel simogatják az arcát. Látta magát, ahogy először megy „kihálóba”, amikor először élte át a „mindenség” hatalmát, félelmét – ami azt jelentette, hogy tavasz felé, amikor már kevés volt a széna s jól sarjadt a fű, éjszakára legeltetni vitték a lovakat a falutól hat kilométerre lévő erdős legelőre, s ők ott háltak a lobogó pásztortűz mellett, a szabad ég alatt. Látta magát, ahogy szőrén megülve a lovat kilovagol a faluból: – Kihálóba, Dédé? – hallotta a hangokat is. – Igen – mondta büszkén, mert a falu „szemében” ez már szinte a nagykorúsítást jelentette, a „legénység” előszobáját, egyfajta megmérettetést, amely nemcsak a falu „szemében”, a családban is megváltoztatta a helyét, a felnőtté válás mérhetetlen vágyának a lecsupaszodását a dolgok és tettek síkjára, a lélekben zsongó örökös és kiapadhatatlan álmok kivetülését a láthatatlanból a láthatóba, az örökös, de soha meg nem valósítható beteljesülés igénylését; kihálóba menni a „falu társadalmában” majdnem annyit jelentett, mint amikor mások előtt először vesz kaszát a kezébe a gyermek, és áll be az apja után a réten kaszálni, még akkor is, ha a kaszavágás után rögtön ki is sarjadt a fű, mert nem tudta jól levágni. Az akarat és szándék tetté nyilvánulását. És nemcsak azért, mert kint mert hálni a nyílt mezőn, a lobogó pásztortűz mellett, hanem ott és akkor olyan dolgokkal ismerkedhetett meg a gyermek, amelyek a titkok titkát jelentették, általában ott és akkor gyújtott rá nyilvánosan cigarettára, amelyet az öregek megmásíthatatlanul és következetesen szivarnak hívtak, de a nőkről is csuda érdekes dolgokat tudhatott meg, a női test árnyalatairól, rejtett titkaiból, illatairól, s aki már volt „kihálóban”, az vasárnap délután beállhatott a községháza és a táncház előtt a legények közé a körbe, persze nem a leszerelt, de a már besorozott legények közé, és nem lökték ki a körből, ha még jelentéktelenségét jelezve féloldalasan állt is, mintha ott állna és mégse, vagy ha mégis megpróbálta valamelyik a nagyobbak közül, aki nem tudta az „eseményt”, valaki megvédte: – Hagyd – mondta –, ő már volt kihálóban. Felnőttnek, nagynak hitte magát, még az anyját is előreszalasztotta, mint az apja, hogy nézné meg, nem jön-e szembe valaki üres vederrel, nem lát-e fekete macskát, egyszóval úgy tett, mint a nagyok, de ahogy a faluból kiért, nemsokára megváltozott minden. Ahogy a nap lebukott a nyugati hegylánc mögött, felerősödtek a neszek. Napszentület után még kivilágosodott az ég ólmos fehér ragyogással, de nemsokára szürkülni kezdett, a félelem belopózott a szívébe. Egyedül volt, az apja aznap később jött haza az erdőből, a többiek már rég elmentek, ijesztővé vált a csend. És ez a csend egészen más volt, mint az addig tapasztalt. Addig, ha ki is maradt az esti harangszóig, a faluban volt, tudta a házak, s benne az emberek ott vannak körülötte, láthatatlanul is, ez az egyedüllét viszont más volt. Homoród előtt már a félelem a torkát szorongatta, megnyugtató a csöndben mindössze annyi volt, hogy a lovak olyan nyugodtak voltak, mintha fényes nappal lenne, még a fülüket sem „hegyezték”, ahogy nemegyszer máskor tapasztalta, szóval Homoród előtt – ez egy kis fürdőhely volt még a Monarchia idejéből, díszes favillákkal – már a csillagok kikönyököltek az égre, és tudta, a neheze még ezután jön, mert Homoród után az út betér az erdő közé, százados fenyőfák borulnak majd rá, az erdők minden rejtelmével. Áthajtott az egykori fürdőtelepen, a kápolnától, ahogy megbeszélték, balra tért, innen száz-kétszáz méteres erdőkaraj következett – itt a táj egészen beszűkült, a fenyők egészen az út széléig merészkedtek –, azt hitte, nem ér ki soha a Cekend-tető Sopárkút nevű dűlőjére. A Cekend-tető egy hatalmas fennsík volt, amely fölnyúlt a Hargita lábáig – Medveferedőig. – Édesapám, miért hívják „medveferedőnek”, a medvék ott fürődnek? – kérdezte egyszer az apját. – Ott, ott – hallotta. Megborzongott. A neszek még jobban felerősödtek, szinte lüktetett a csend. Körbepillantott. A társaival úgy egyeztek, hogy a fenyveserdő szélén fog találkozni velük: – Meglátod a pásztortüzet – mondta az unokatestvére, de nem látott senkit, semmit. Mozdulatlan, szinte dermedt volt a táj. – Hé! Hé! – kiáltotta, nem kapott választ. Riadtan nézett körül, átvillant, elbújtak, elbújhattak valahol, de az is, kellene hallania a csengettyűszót. És nem hallotta sem csengő hangját, s nem látott tábortüzet se. „Vajon jól emlékszik?” Elnézett a távolba, nézte a földön virrasztó borsikabokrokat, távolabb szoknyás égerfák gubbasztottak, de nem látott senkit. Már-már arra gondolt, visszatér a fürdőtelepre, ott engedi éjszakára szabadon a lovakat, ekkor azonban megszólalt egy csengő, közelről, egészen közelről. Rádöbbent, megtréfálták, ott rejtőznek valahol a borsikás mögött, fellélegzett. – Hé! – Hé! – kiáltotta újból, majd ügetésre fogta a lovakat, megkerülte a borsikást, a túloldalon, egy kis katlanban, dús koronájú fenyő alatt meglátta a pásztortüzet. Fellélegzett. A táj s az éjszaka megszépült újból: öt-hat guggoló alak virrasztott a tűz fé- nyében, de úgy tettek, mintha észre sem vennék – csak az unokatestvére szólalt meg. – No megérkeztél, Prücsök? Sosem szólította így, most mégis jólesett a bizalmas megszólítás, a „megérkeztél” halk simogatása, amelyből azt „olvasta, hallotta ki”, mintha – annak ellenére, hogy először jött, természetes, hogy ő is megérkezett – a kisebbek hátba is veregették, de a többiek, a legények ügyet sem vetettek rá. Sőt. – A boszorkányok – mondta Borsai Pista – ilyentájt indulnak útnak, többnyire seprű- nyélen repülnek, de van köztük olyan is, aki varangyosbéka képében ugrál, mint például Goda Ákosné, őt már többször láttam – s csak akkor változnak vissza asszonnyá, amikor már elérték a céljukat, megrontották az embert, állatot… A lélegzete is elállt, de úgy tűnt a többiek is visszafojtottan lélegzenek. – Azt én is hallottam – mondta Ürmösi Zoli –, még a nagyapám mesélte volt, hogy az is megtörtént, hogy az egyik boszorkány, a szekér nyújtószegén keresztül megfejte a szomszéd tehenét. Az csodálkozott, hogy a tehén nem tejel, csodálkozott, míg egy nap észre nem vette, hogy a szomszédasszony – akinek nem volt tehene – jön ki a kocsiszínből a tele sajtárral… – Szó ami szó – vette vissza a szót Borsai Pista –, Luca-napkor meg lehet tudni, hogy kik a boszorkányok, s ahogy hallom, elég sokan vannak, még lányok is – tette hozzá bölcselkedve. – Ennek az a titka, hogy te magad, aznap elkészíted a Luca-széket, lopva elviszed a hajnali misére, a misén aztán látni fogod, hogy kik azok… Megállt, kivárt, majd folytatta: – Onnan lehet tudni, hogy háttal ülnek az oltárnak, s tollat viselnek a fejükön… Lélegzetvisszafojtva hallgatott, szinte megdermedt a hallottaktól, nem tudta, persze hogy nem tudta, hogy mindez neki szól, ahogy azt sem sejthette, hogy még mi következhet… Mert még jóformán ki sem fújta a levegőt a melléből, amely a boszorkányos történetektől benn szorult, amikor Borsai Pista végigpillantott rajtuk kisebbeken… – No, Prücskök, ki megy el borvízért? Hatalmas csend ereszkedett alá a fákról, sú- lyosan elterült még a földön is, hempergőzött, megpihent, hallani lehetett még a fű növését is, mert ha az együttlét-fészek melegében még el is tudta képzelni az éjszakát, de most, hogy valaki visszamenjen a fürdőtelepre, ráadásul, hogy az a valaki éppen ő lesz – gondolni sem mert. Persze arra sem gondolt, hogy megrendezett minden, mint ahogy arra sem, hogy megkérdezze, ha mindenki a fürdőn keresztül érkezett, hogyhogy nem töltött senki ásványvizet. A csend felerősödött, most már a homlokán lüktetett: – No – mondta Borsai, aki szemmel láthatólag a hangadó volt –, hogyha senki jelentkező nincs, akkor persze az újonnan érkezettnek kell megadni a lehetőséget, hogy bizonyíthassa a legénységét… Nem tudta, hogy indult el. A boszorká- nyos történetek még ott csengtek a fülében, ahogy távolodott, egyre jobban felerősödtek benne, hallotta még a talpához simuló fű selymes neszezését is, félelmetessé vált az erdő csendje. Aztán megrezzent egy ág – talán mó- kus vagy bagoly rebbent – a boszorkányok bagoly képében is megjelennek, hallotta valahol; boszorkányok, hallott mesealakok lepték el az erdőt; suhantak el mellette, fenyőágak közt aláhulló, átsuhanó holdfény fehér lepelbe bújtatott lidérccé vált. De ekkor még nem futott. Szaladni csak akkor kezdett, amikor a háta mögött elhaltak a hangok, először csak meggyorsította a lépteit – mert félt, hogy a háta mögött nevetés harsan –, de ahogy távolabb ért, már rohant. Már az erdő közepén lehetett, amikor ijesztő hang buggyant elő valahonnan az erdő sűrű- jéből, majd lábdobogás hangzott fel dübörgő lábdobogás a kongó földön – ettől megébredtek az alvó madarak is, az erdőt elárasztották a hangok. A lábdobogás tovább erősödött, hallotta azt is, a boszorkányok még a lovakat is meglovagolják – futott, ágak csapódtak az arcába, leszaggatták a ruháját is, de ő már nem törődött semmivel, csak minél hamarabb kiérjen az erdőből. És ekkor hirtelen kitágult az ég. Meglátta a kicsi, kuporgó kápolnát, az út mentén sápadt, reszkető villanyégők virrasztottak az oszlopokon. Ahogy a fényt meglátta, kissé megnyugodott, leült a sánc szélére, körbepillantott. Úgy tűnt, valaki jár az éjszakában. Hallgatózott, várt, de nem jelent meg senki. Csak a léptek hallatszottak, hol felerősödve, hol elhalkulva az erdő felől – folyamatosan. Kifújta magát, beletörődötten felállt, elment a legközelebbi forráshoz, megtöltötte az üvegeket. Csak, amikor visszaért, értett meg mindent. Ahogy megérkezett, megjelent Ürmösi Zoli is fütyörészve valahonnan, mintha épp csak akkor tűnt volna el… Borsai nézni kezdte az üveget – nézte-nézte, mintha az ízét is meg akarná látni, aztán megszólalt. – Melyik forrásról hoztad? – kérdezte. Megmondta. – Te nem tudtad, hogy én azt nem szeretem? Csend lett. Elvette az üvegeket, s miközben ő döbbenten nézte, elkezdte a borvizet kiönteni a földre. – No, legény, le a nadrágot – mondta. Hallotta, tudta, hogy az először érkezőket felavatják – vastagabb nadrágot is húzott – most le kellett tolnia azt, hogy megnézzék az „állapotát”, majd megnyugtatóan bevertek a fenekébe. És röhögtek, röhögtek. – Aztán csukott szájjal aludjatok – mondta Borsai még végezetül –, az öregek nem egy történetet tudnak, hogy a boszorkányok kígyó képében bekúsznak az ember száján, nehogy itt is valami olyansmi történjen… De már nem félt. Nyitott szemmel feküdt a lobogó tűznél, nézte a magasságos eget – ekkor érezte át először a mindenség hatalmát. Sú- lyát és szépségét. A végtelen égbolt titokzatos rejtélyességét, s hallotta a nagyapja hangját: – Az Isten ott virraszt valamelyik csillag sarkán és figyel minket. Csak néz és néz, mindig tudja mi történik… Ezt jól jegyezd meg, fiam… z ágyban tért magához, nem tudta, hogy került oda. Úgy tűnt, valamivel könnyebben lélegzik, de a mellében lévő szorítást, még mindig érezte. A sugárúton újabb kocsik száguldtak végig, eszébe jutott a rosszulléte, de csak egy pillanatig figyelt a száguldó kocsikra, újból önmagára, önmagába figyelt. Az idő síkjaira, amelyek összemosódtak benne, és nem hagyták szabadulni. Az emlékezés tereire, amelyet egyre inkább a gyermekkor töltött ki. A félelmekre, amelyeket megélt. Ült a kocsiszín alatt – oda szeretett a leginkább elhúzódni –, a kocsiszín tele volt letett kerekekkel, szánnal, ekével, mindenféle vasakat tartalmazó ládákkal – itt jól el lehetett játszani, s gondolkozott. Ahogy kezdett „felcseperedni”, ahogy ezt mások állították, egyre bonyolultabb lett minden. Kiderült, hogy ő Dédé, az apjáról, akit ő úgy kellett szólítson, hogy édesapa, az is kiderült, hogy nemcsak Dénes, András is, pontosabban András Dénes, hát ezek olyan furcsa dolgok voltak, amelyen volt, amit gondolkozni. Rájött, mindennek neve van, az embereknek, a tárgyaknak, mindennek. A nagyapja nemcsak nagyapa, Ferenc is, a nagyanyja nemcsak nagyanyó, hanem Eszter is, ráadásul arra is rájött, nagyapóból s nagyanyóból kettő- kettő is van, ezek, be kell vallania, érthetetlen dolgok voltak számára. De a legtöbbet azon csodálkozott, hogy-hogy játszanak a felnőttek. Mert a felnőttek mindig színházat játszottak. Amikor magukra voltak nem, de ahogy valaki megjelent, rögtön átváltoztak. Légy becsületes, légy tisztességes, légy őszinte – mondják, hangoztatják mindegyre, de azt is: „erdésznek, milicistának sohasem szabad megmondani az igazat”. Nemsokára arra is rájött, kik a felnőttek. A felnőttek azok – állapította meg – akik sose vagy ritkán mondanak igazat. És amikor erre rájött – és ez magányossága kezdete volt –, nem akar felnőtt lenni. Minden, csak felnőtt nem. Aznap amikor erről megbizonyosodott, mert később rájött arra is, hogy minden tudá- sért meg kell fizetni – akkor kapta „életében” az első verést. Az anyja aznap átküldte a szomszédba. – Menj át Amálkához, kérd el az apró szemű szitát. „Amálkát” nagyon szerette. Elvált asszony volt, más, mint a többi asszony, aki hozzá mindig kivételesen kedves volt, s aki ráadásul neki is nagyon tetszett, mert ragyogtatta mindig a fekete szemeit, hát kedveskedni akart ő is, s mert nem tudta a szavak jelentését, azt mondta a szomszédasszonynak: – Tudja-e, Amálka néni, hogy mit mondott Kati néni? – No mit, kisfiam, no mit? – kérdezte „Amálka néni”, s úgy tűnt, még szebben ragyogtatja a szemeit, csillogtatta. – Azt mondta, hogy maga egy nagy dög. – Azt mondta, Dédé? – kérdezte Amálka, s kedveskedve megsimogatta még a fejét is – S még mit mondott, kisfiam? – Hát, hogy nagy „szarkavaró”, mert Luca néninek ezt mond, s neki meg azt… – S aztán kivel beszélték mindezt? – Juli nénivel. – S erre mit mondott Juli néni, Dédé? – Hogy ami igaz, igaz, Amálka néninek mindig jár a lepénylesője… – S erre mit szólt Kati nénéd? – kérdezte tovább kedveskedve „Amálka néni”, s még egy almát is levett a szekrény tetejéről. – Hogy jobb volna, ha arra vigyázna, hogy a kerítések épen maradjanak… – Azt mondta? – Azt, azt – mondta ő, mert tetszett, hogy olyan érdekeset tud mondani, ami még a „szép” Amálkát is érdekli. – S hol beszélték mindezt? – A patakon… – Valaki más még volt-e jelen? – Édesanyám. – S Ő mit szólt? – Ő nem szólt semmit, hallgatott… – No, jól van, édesanyád egy okos aszszony… Alig ért haza, fontoskodva megszólalt. – Tudja, édesanyám, mit mondott Amálka néni? – Mit? – Hogy okos asszony édesanyám! Az anyja ránézett, fürkészni kezdte a tekintetével. Szép, meleg szemű asszony volt az anyja is, de ekkor a tekintete elkomorult, hideg fény villant benne. – Ezt mire mondta? – kérdezte. – Hát elmondtam, mit beszéltek az asszonyok a patakon… – Elmondtad? – kerekedett most már nagyra, tágra a tekintete. És úgy tűnt, annyira megdöbbent, hogy le is roskadt a kályha melletti fáspadra. – Igen – mondta büszkén. – Pontosan mit mondtál? – Hát, hogy Amálka néni, Kati néni szerint, egy nagy dög… – S még mit? – Hogy jobb lenne, ha arra vigyázna, hogy a kerítések épen maradjanak.. – Te Szent Isten! – mondta az anyja, s még a kezét is az ölébe ejtette. – És? – kérdezte, de most már nem is né- zett rá. Azonban erre már nem kellett válaszoljon. Hallották, hogy nyílik a kapu, aztán hallották az Amálka hangját, a „Katiét” – ahogy az anyja mondta, s a hangok egyre közeledtek. "Tűztől, víztől, hirtelen haláltól” ott fekszenek az anyával az ágyban, az apja szekerességen van: „tűztől, víztől, hirtelen haláltól”, és ő nem érti a szavak jelentését, ahogy a falu Istenes asszony átkozódását sem. „A poklok kínjától fogsz meghalni, te sátánfajzat” – sápítozott a nagyobbacska legényekre, akik őt bosszantották: – Édesanyám, mi a pokol? – És a mennyország? – A jó Isten az égben van? – Igen… az égben…az angyalok és szentek között… – A Sátán a föld alatt uralkodik? – A föld alatt, kígyók, békák, gyíkok társaságában… – És égeti őket a purgatórium tüze? – Igen a tisztítótűz égeti a bűnösöket… – Édesanyám, mi bűnösök vagyunk? – Mindenki bűnös, de imádsággal és jósággal jobbá válhat… – Hogy pokol van, az biztos – mondta a nagybátyja is –, mert egyszer játékból a nyakamra kötöttem a borjú kötőláncát, s majdnem megfulladtam… – Alig tettem a nyakamra, már az ördögök hozták is a nagy, szenes üstöt. – Én persze el akartam húzni a fejemet, hogy ne égethessen meg a láng, s közben mind jobban rászorítottam a nyakamra azt. Ha nem jön nagyanyám, ott halok meg… – És a hirtelen halál? Látja az apját, ahogy fekszik a koporsóban, szép, nyugodt arca van, „olyan, akárha élne” – mondták még a szomszédok is, de mintha az apja két nappal a halála után sem akarta volna „befejezni a talányokat”, amikor a kortársai este megérkeztek a „siratóba”, egyszer csak – mindenki legnagyobb döbbenetére – egy könnycsepp gördült le az arcán. Nagy és fénylő könnycsepp volt, mintha az apja önmagát siratta volna, őket, az életet, a múltat? „Vagy talán az apja újból „belelátott a jövő- be”? – Te látod ezt – kérdezte a bátyját –, te lá- tod, amit én látok? A testvére nem válaszolt, csak nézett rá hangtalanul. – A következő halott fiatal lesz – mondta a szomszéd öregasszony, akire két nap múlva rákérdeztek –, s nagyon fogja sajnálni az egész falu. És látja magát, ahogy fekszik az ágyban. Lőrincz György