Éjbeomlás New Yorkban
A napokban érkezett haza New Yorkból Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, ahol az Éjbeomlás című sorozatát állították ki a Gallery MC nevű galériában a Román Kulturális Intézet támogatásával.
[caption id="attachment_19896" align="aligncenter" width="620"]
Csíkiak a tárlaton: Fülöp Róbert, Részegh Botond és Molnár Levente Debra Vanderburg Spencer kurátorral[/caption]
– Ez volt első tengerentúli egyéni tárlata?
– Nem, voltam New Yorkban már tavaly is ezeknek a munkáknak egy részével, és ugyancsak tavaly Bostonban is volt egy tárlatom. Tulajdonképpen a budapesti Léna&Roselli Galéria jóvoltából jutottam el tavaly a VOLTANY művészeti vásárra New Yorkba, és ott fedezett fel Debra Vanderburg Spencer kurátor. Elkezdtünk levelezni, és miután Bukarestben, a Tipografia Galériában is kiállítottam az Éjbeomlás anyagának másik felét, elküldtem neki a képeket, ő pedig felajánlotta egy tárlat megszervezését, lebonyolítását. Az Egyesült Állomokban ugyanis egy művész nem szervezi saját magát, mindig van egy köztes személy, és ez jó, mert az illető ír szöveget és foglalkozik a lebonyolítás pénzügyi felével is, ugyanakkor a személye egyben értékítéletet is hordoz. Csak úgy kimenni New Yorkba és kiállítani, annak nem nagy értelme lenne, és valószínűleg visszhangtalan maradna, olyan hatalmas a város és annyi minden történik benne. A tavasszal kiutaztam, megbeszéltünk mindent, megnéztünk jó néhány lehetséges helyszínt, és utána kapcsolódott be a szervezésbe a Román Kulturális Intézet. Elmentem hozzájuk, megírták a projektet, a főintézmény elfogadta ezt a pályázatot és megszavazták a költségeket mindenre. Ezért külön köszönet nekik!
– Mit kell tudunk az MC Galériáról?
– Ez egy nonprofit, mintegy kétszáz négyzetméteres galéria, másfajta képtárba nagyon nehéz bejutni. Egy makedón művész tulajdonában van. Tulajdonképpen az épület egy kulturális központ, színház, műtermek, zenestúdiók interdiszciplináris helye, a kortárs művészet otthona. Eredetileg arról volt szó, hogy november 20. és december 20. között tart nyitva a kiállítás, végül meghosszabbították január 7-ig. Ebben az időszakban csak bejelentkezéssel lehet bemenni, de korábban is hétfőre, keddre egyeztetés kellett, máskor 12-től este 6-ig volt látogatható.
– Lehet már tudni, hogy mennyi látogatója volt?
– A megnyitón olyan százan lehettek. Ott nincs megnyitóbeszéd, hanem két-három órán keresztül jönnek-mennek az emberek, aztán voltak koncertek, filmvetítések, happeningek a galérián belül. Ellentétben azzal, amit itt tapasztalok, az amerikaiak nagyon kíváncsiak. Odamennek, megtapogatják, megnézik a képet, odahívják a művészt, kikérdezik, hozzátartozik a kiállításokhoz, hogy a művész kell beszélgessen. Ugyanígy volt Bostonban is.
– Láttam az interneten, hogy csíkszeredaiakkal is találkozott...
– Többekkel is. Molnár Levente operaénekes is eljött a kiállításra – ő ugyanebben az időszakban énekelt a Metropolitanben – és osztálytársaim is élnek kint. Érdekes, hogy nagyon sok galéria ingyenes. Mindenből a legjobbat találod meg, ha érdekel, csak tudni kell élni a lehetőségekkel. Öt hét alatt úgy túlpörögtem, hogy nem tudtam aludni éjszaka, annyira inspiratív a város is.
– Egy ilyen kiállításnak mi a legfőbb hozadéka? Fontosabb volt az idei kiállítás, mint a tavalyi?
– Így nem lehet megítélni. Mindig az aktuális a legfontosabb, de ha nincs a tavalyi, akkor nincs ez sem, mert igazából a Léna&Roselli Galériának az érdeme, hogy elvitt a VOLTANY-ra, amelyen kilencven galéria jelent meg, és öt napon keresztül több mint 30 ezer látogató. Az biztos, hogy másik szintre emelte a munkásságomat. Az ismertség talán a legfontosabb hozadéka. Például már eljött egy könyvkiadó, amely szeretne velem dolgoztatni.
– Mi az Éjbeomlás sorsa?
– Az Éjbeomlás egy sorozat. Szeretek sorozatban dolgozni, mert úgy érzem, hogy ki tudom fejteni, amit ki akarok. Mindig, amikor befejezek egy képet, úgy látom, hogy ez is, az is elmaradt, és görget engem maga előtt az egész probléma. Ezt a sorozatot 2010 derekán kezdtem és a tavaly fejeztük be. Azért mondom többes számban, mert a végén többemberes volt. 2012 végén átküldtem Dragomán György marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő írónak az anyag akkor meglévő részét, és azt mondta, hogy erről írni fog. Írt is öt kisebb novellát, ami tavaly megjelent Erőtánc címmel a BookArt kiadónál. A könyv tavaly megnyerte a legszebb erdélyi könyv díjat és a legszebb román könyv versenyben is nevesítve volt a legszebb album kategóriában, idén pedig kiállították a New York-i könyvvásáron és több helyen Európában, így két-három fronton is befutott a könyv. Most éreztem azt, hogy éppen jót tett ez a New York-i tárlat, mert kiszálltam az egész sorozatból.
– Mi következik?
– Már jó ideje egy új sorozaton dolgozom, és kicsit vissza akarok térni a fehér-feketéhez. Még nem árulom el a címét, mert túl korai lenne. Úgy néz ki, hogy 2016 szeptemberében Aradon lesz egy kiállításom, és akkor szeretnék már néhány darabot az új sorozatból is bemutatni.
Daczó Katalin
Csíkiak a tárlaton: Fülöp Róbert, Részegh Botond és Molnár Levente Debra Vanderburg Spencer kurátorral[/caption]
– Ez volt első tengerentúli egyéni tárlata?
– Nem, voltam New Yorkban már tavaly is ezeknek a munkáknak egy részével, és ugyancsak tavaly Bostonban is volt egy tárlatom. Tulajdonképpen a budapesti Léna&Roselli Galéria jóvoltából jutottam el tavaly a VOLTANY művészeti vásárra New Yorkba, és ott fedezett fel Debra Vanderburg Spencer kurátor. Elkezdtünk levelezni, és miután Bukarestben, a Tipografia Galériában is kiállítottam az Éjbeomlás anyagának másik felét, elküldtem neki a képeket, ő pedig felajánlotta egy tárlat megszervezését, lebonyolítását. Az Egyesült Állomokban ugyanis egy művész nem szervezi saját magát, mindig van egy köztes személy, és ez jó, mert az illető ír szöveget és foglalkozik a lebonyolítás pénzügyi felével is, ugyanakkor a személye egyben értékítéletet is hordoz. Csak úgy kimenni New Yorkba és kiállítani, annak nem nagy értelme lenne, és valószínűleg visszhangtalan maradna, olyan hatalmas a város és annyi minden történik benne. A tavasszal kiutaztam, megbeszéltünk mindent, megnéztünk jó néhány lehetséges helyszínt, és utána kapcsolódott be a szervezésbe a Román Kulturális Intézet. Elmentem hozzájuk, megírták a projektet, a főintézmény elfogadta ezt a pályázatot és megszavazták a költségeket mindenre. Ezért külön köszönet nekik!
– Mit kell tudunk az MC Galériáról?
– Ez egy nonprofit, mintegy kétszáz négyzetméteres galéria, másfajta képtárba nagyon nehéz bejutni. Egy makedón művész tulajdonában van. Tulajdonképpen az épület egy kulturális központ, színház, műtermek, zenestúdiók interdiszciplináris helye, a kortárs művészet otthona. Eredetileg arról volt szó, hogy november 20. és december 20. között tart nyitva a kiállítás, végül meghosszabbították január 7-ig. Ebben az időszakban csak bejelentkezéssel lehet bemenni, de korábban is hétfőre, keddre egyeztetés kellett, máskor 12-től este 6-ig volt látogatható.
– Lehet már tudni, hogy mennyi látogatója volt?
– A megnyitón olyan százan lehettek. Ott nincs megnyitóbeszéd, hanem két-három órán keresztül jönnek-mennek az emberek, aztán voltak koncertek, filmvetítések, happeningek a galérián belül. Ellentétben azzal, amit itt tapasztalok, az amerikaiak nagyon kíváncsiak. Odamennek, megtapogatják, megnézik a képet, odahívják a művészt, kikérdezik, hozzátartozik a kiállításokhoz, hogy a művész kell beszélgessen. Ugyanígy volt Bostonban is.
– Láttam az interneten, hogy csíkszeredaiakkal is találkozott...
– Többekkel is. Molnár Levente operaénekes is eljött a kiállításra – ő ugyanebben az időszakban énekelt a Metropolitanben – és osztálytársaim is élnek kint. Érdekes, hogy nagyon sok galéria ingyenes. Mindenből a legjobbat találod meg, ha érdekel, csak tudni kell élni a lehetőségekkel. Öt hét alatt úgy túlpörögtem, hogy nem tudtam aludni éjszaka, annyira inspiratív a város is.
– Egy ilyen kiállításnak mi a legfőbb hozadéka? Fontosabb volt az idei kiállítás, mint a tavalyi?
– Így nem lehet megítélni. Mindig az aktuális a legfontosabb, de ha nincs a tavalyi, akkor nincs ez sem, mert igazából a Léna&Roselli Galériának az érdeme, hogy elvitt a VOLTANY-ra, amelyen kilencven galéria jelent meg, és öt napon keresztül több mint 30 ezer látogató. Az biztos, hogy másik szintre emelte a munkásságomat. Az ismertség talán a legfontosabb hozadéka. Például már eljött egy könyvkiadó, amely szeretne velem dolgoztatni.
– Mi az Éjbeomlás sorsa?
– Az Éjbeomlás egy sorozat. Szeretek sorozatban dolgozni, mert úgy érzem, hogy ki tudom fejteni, amit ki akarok. Mindig, amikor befejezek egy képet, úgy látom, hogy ez is, az is elmaradt, és görget engem maga előtt az egész probléma. Ezt a sorozatot 2010 derekán kezdtem és a tavaly fejeztük be. Azért mondom többes számban, mert a végén többemberes volt. 2012 végén átküldtem Dragomán György marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő írónak az anyag akkor meglévő részét, és azt mondta, hogy erről írni fog. Írt is öt kisebb novellát, ami tavaly megjelent Erőtánc címmel a BookArt kiadónál. A könyv tavaly megnyerte a legszebb erdélyi könyv díjat és a legszebb román könyv versenyben is nevesítve volt a legszebb album kategóriában, idén pedig kiállították a New York-i könyvvásáron és több helyen Európában, így két-három fronton is befutott a könyv. Most éreztem azt, hogy éppen jót tett ez a New York-i tárlat, mert kiszálltam az egész sorozatból.
– Mi következik?
– Már jó ideje egy új sorozaton dolgozom, és kicsit vissza akarok térni a fehér-feketéhez. Még nem árulom el a címét, mert túl korai lenne. Úgy néz ki, hogy 2016 szeptemberében Aradon lesz egy kiállításom, és akkor szeretnék már néhány darabot az új sorozatból is bemutatni.
Daczó Katalin

