Az elmúlt hetekben, az elmúlt időszakban egyre több lazítás, enyhítés lépett érvénybe, ami a koronavírus-járványt illeti. Emlékszem (nem mintha olyan régen történt volna), amikor márciusban bezárták az iskolákat, boltokat, éttermeket és számos intézményt. Emlékszem az érzésre, a gondolatokra, amelyek a fejemben kavarogtak. Féltem, egyenesen rettegtem. El sem tudtam képzelni, milyen változások fognak bekövetkezni, milyen mértékben fog kifordulni magából az élet, amelyet megszoktam. Izgatottan olvastam el a híreket vagy néztem a tévét. Amikor bevezették a kijárási tilalmat, úgy éreztem, egy apokaliptikus témájú sorozat mellékszereplője vagyok. Kikerekedett szemmel bámultam a járőröző rendőrautókat az utcán, hallgattam a csendet és figyeltem az üres utcákat. Április végére már olyan megszokott lett az egész. Mindig a zsebben volt a maszk, táskában a papír. Lassan, de észrevétlenül átalakult az élet, a munka, a kapcsolatok egy része. A félelem és a bizonytalanság átalakult hétköznapivá, rutinná. 
Számomra mindez egy remek példa arra, hogy az ember bármihez képes hozzászokni és bármilyen problémát meg tud oldani, kisebb-nagyobb sikerrel, ami a túlélést illeti. Ha együtt, ha magányosan, de úgy vagyunk összerakva, hogy a nehézségekhez és a problémákhoz is képesek legyünk igazodni. Azt nem tudom, hogy valóban változott-e a társadalomhoz, a gazdasághoz, az élethez való hozzáállás. Személyes tapasztalatom az, hogy inkább megtanultunk improvizálni, alkalmazkodni. Olyan, mintha az emberiség együtt változna a problémákkal, a világgal. Talán nem történtek olyan nagy változások, amelyek bekerülnek a történelemkönyvekbe, de úgy vélem, ebből az időszakból is lehet töltekezni, tanulni valami olyat belőle, ami hasznunkra válhat. 
Persze a jobbra mindig törekedni kell, de néha helyet kell hagyni a véletlen pillanatoknak is, amelyeket éppen csak észreveszünk. Ebből a kis folyóból is gyűjtögethetünk köveket, kis kavicsokat, amelyeket beépíthetünk folyamatosan épülő személyiségünk alapjához.