A politikai rendszerek változása a szimbolikus térfoglalás elemeinek sorsát is megpecsételi, így például számos köztéri emlékmű megsínylette az impérium­váltásokat. Az első világháború csíkkozmási áldozatai előtt tisztelgő emlékművet 1941-ben avatták fel, Ceauşescu hatalomra jutása után viszont száműzték méltó helyéről. 1990-ben a falubelieknek sikerült önerőből – két hét alatt (!) – újraépíteniük. A munkát levezénylő Léstyán Imrének mindenre kiterjedő feljegyzései vannak: melyik nap ki kalákázott, mi mennyibe került, sőt még az is kiderül, hogy naponta hány üveg pálinka fogyott. Az emlékmű „feltámadásáról” mindeddig jóformán semmi sem jelent meg a sajtóban. Kovács Hont Imre riportja. [caption id="attachment_87523" align="aligncenter" width="1000"] Visszaállították az emlékművet méltó helyére Fotó: László F. Csaba[/caption] Egyik napról a másikra váltak kegyvesztetté a népnevelők, a hivatalnokok és a katonák, amikor a magyar vagy éppen a román hatalom átvette az irányítást. Így volt ez vitéz Szántó Lőrinccel is, aki az első világháborúban a magyar hadsereg tüzéreként szerzett érdemeket: 1939 végén még a román hatóságok börtönében ült, néhány hónap múlva viszont már Csíkkozmás községi bírójaként fejtette ki rövid, de eredményes tevékenységét a „kicsi magyar világ” gyorsan múló esztendeiben. Ünnepi pompától rejtegetésig Az első világégés 64 hős áldozatot követelt Csíkkozmás községből. Maga a bíró is kötelességének érezte, hogy a harctéren veszett bajtársainak emléket állíttasson, ezért a templommal szembeni – akkoriban még nagyrészt üresen álló téren – elkezdték a világháborús turulmadaras obeliszk építését. 1941. szeptember 28-án ünnepélyes keretek között avatták fel. Az ünnepségre meghívót szerkesztettek, a következő szöveggel: „Csíkkozmás nemes székely község lakossága 1941. évi szeptember hó 28-án a világzászló és a világháborúban a haza védelmében elesett hős fiai emlékművének felszentelése alkalmából ünnepélyt tart, melyre t. címet hazafias tisztelettel meghívja. Megjegyzés: Bankettet nem tartunk, a hazalátogatókat a rokonok, a vendégeket pedig egyes családok szívesen látják.” A képeslapszerű meghívón még a részletes program is olvasható. A mai községházának helyet adó, az emlékmű mögötti épület egyébként két évvel később, 1943-ban épült meg. Jött az újabb rendszerváltás az államosítással, az erőteljes románosítással, a történelemhamisítással, de ezek ellenére, az emlékmű a kommunista időkben is sokáig állt. A „feltámasztott” emlékművön álló tábla szerint 1965-ben, Léstyán Imre leírása szerint viszont 1967-ben bontották el. – Voltak, akik örültek volna, ha teljesen megsemmisítik az emlékművet, de a 64 hősi halott leszármazottainak nem tetszett ez, zúgolódott a falu. Addig sikerült megvédeni, amíg az országút modernizálásának ürügyén megállapították, hogy akadályozza a munkát. A megyei néptanács elnöke utasította a községi néptanács elnökét, hogy el kell bontani az emlékművet. A parancsot azonnal végrehajtották: darabokra szedték az emlékművet, és először átvitték a templom kerítéséhez, majd a darabokat daruval átemelték a kerítésen, be a templom udvarára. Ott hevertek a kövek, és két részben maga az obeliszk is évtizedeken át – mesélte Léstyán Imre, aki a rendszerváltást megelőzően a termelőszövetkezet lakatosműhelyének mestere volt, de eközben – és a változás után is – megyebíróként és a helyi önkéntes tűzoltók parancsnokaként is tevékenykedett. [caption id="attachment_87524" align="aligncenter" width="1000"] Léstyán Imre Fotó: Kovács Hont Imre[/caption] Tapogatózások Léstyán Imre egyetlen évvel idősebb az emlékműnél: 1940-ben született. Mesteremberként megvolt a tekintélye ahhoz, hogy rákérdezhessen a községvezetőknél arra, hogy mégis, nem lehetne visszaállítani az emlékművet? – Megmondták, hogy szó sem róla, eszembe ne jusson, mert nagy baj történhet azzal, aki ilyesmivel foglalkozik. Márton Antal, a társas melléküzemének vezetője azonban ugyanezt akarta, és találgattuk, hogy mégis mit tehetnénk. A temetőt abban az időben kellett bővíteni, puhatoltuk, hogy oda nem szabadna újraállítani? De mi magunk sem tartottuk feltétlenül jó ötletnek: a központból vigyük ki a falu szélére? Méltatlan lenne… – emlékezett Léstyán Imre. 1989 végén azonban bekövetkezett a sokak által már nem is remélt változás: a kommunizmus megbukott, és 1990 januárjában már nem látták akadályát a világháborús emlékmű újraállításának. Közmunka a javából Ha akadály nem is, de rosszhiszeműség azért akadt: többen is megjegyezték, hogy nem lesz, amiből újjáépíteni, mert közben bizonyos falubeliek elhordták a köveket saját építkezésükhez – mondták. A fő kezdeményező Léstyán Imre azonban hajthatatlan volt: tűzoltóparancsnokként feladatba adta, hogy a heti gyűlés idején az önkéntesek járják végig a falut adományokért. Nemcsak a számbeli, hanem az anyagi hozzájárulás is meggyőző volt: közel 270 család 25 380 lejt gyűjtött, ami szép összegnek számított. A gyűjtés május folyamán történt, de ennek eredményeit meg sem várva már korábban hozzáfogtak az újjáépítéshez. Léstyán Imre pedig mindent, de mindent feljegyzett. Így pontosan tudjuk, hogy a május 5-én kezdődött kalákán négy kőműves (ifj. Léstyán Sándor, Esztány Sándor, Potyó Imre és Péli Antal), valamint négy segédmunkás (ifj. Kovács Lajos, ifj. András Ignánc, ifj. Dobos Ignánc és Csedő Tamás) vett részt, az anyag szállításában pedig Kozma Bertalan traktorral segített be. Kajcsa Károly egy kocsi betonkaviccsal, Dobos Jenő egy kocsi homokkal járult hozzá a munka elkezdéséhez, Léstyán Imre pedig kiemeli Lázár István és Esztány Ignác szerepét, akik a megyei építkezési vállalat technikusaiként jutányos áron segítettek betonnal. Május 8-án a 4 x 4 méteres talapzatnak 3 méter mély alapot ástak – Szántó Ferenc volt a gépész –, és ezzel elkezdődött a „nagyüzemi” közmunka. Másnap küldték is a négyautónyi betont és megöntötték az alapot. – Pénzt ezért senki nem kapott, de olykor-olykor a saját beosztottaimat ide küldtem dolgozni, és elszámoltam ezt a munkát is. Csak pálinkával tudtuk megkínálni az embereket, munka végeztével – mondta Léstyán Imre. Márpedig ezt a kedveskedést nem aprózták el: indulásból vásároltak 72 üveg pálinkát, ami 2448 lejbe került, kétszer annyiba, mint a jó áron szerzett beton. Mi több, az is kiderül, hogy az alap „egészségére” 5 üveg pálinkát már az első nap el is fogyasztottak. [caption id="attachment_87525" align="aligncenter" width="1000"] Kalákázók 1990-ben az újjáépítéskor[/caption] A pénz hígult, a kedv kitartott Léstyán Imre minden egyes lejjel elszámol: 1990-ben kapott német segélyküldeményből származó notesze a nyilvántartás mesterpéldája. Mint ahogy maga a munka is: úgy tűnik, a pálinka bőven elég volt serkentőnek, mert mindössze két hét alatt máris állt az emlékmű. Úgy, hogy azóta sem kellett felújítani! A mestereknek átadott összegekről elismervények tanúskodnak. Balázs Lajos tusnádi kőfaragónak egyetlen hiányzó kő kifaragásáért fizettek – merthogy a rosszhiszemű falubelieknek nem volt igazunk: nem hordták el a talapzat köveit, csupán egyetlen darab hiányzott –, Bálint Béni lázárfalvi mester három tulipánt faragott (mert a négyből csak egyet találtak meg), Pál Vince két újabb márványtáblát faragott (egyikre a második világháború hősi halottainak neve került, a másikra az újraállítás táblája), Dóczy András szobrásznak pedig a turulmadár és a címer megformálásáért fizettek munkadíjat. [caption id="attachment_87526" align="aligncenter" width="1000"] Az 1941-es avatás részletes programja[/caption] Érdekességként: Esztány Sándor villanyszerelő úgy megragasztotta – Léstyán Imre által sem ismert módszerrel – a turulmadár alatti, kettétört kőgömböt, hogy azóta sem repedt el! Az sem okozott különösebb bonyodalmat, hogy a lej közben látványosan értékét vesztette. 90 májusában – mint már említettük – a közel 270 család 25 380 lejt gyűjtött, és mint szintén kiderült: ebben az időben egy liter pálinka 34 lejbe került. Tudva, hogy a tömegpálinka ára manapság is e körül mozog, akkor a 25 ezer lej is megfelelhet nagyvonalakban a mai összegnek. 1991 márciusában azonban egyetlen koszorú ára már 550 lej volt – az elszámolásban tehát okozhatott volna gondokat az infláció is. Avatás nélkül A közmunkában részt vevők megtalálták azt az időkapszulát, amelyet az 1941-es építéskor helyeztek el az emlékmű talapzatában. – Maga vitéz Szántó Lőrinc községi bíró írja alá a papírt, amit üvegbe dugva rejtettek a talapzatba. Azonban sajnos víz érte a papírt, így az szétmállott, nagyrészt olvashatatlanná vált. Mi egy papírra felírtuk az akkori közmunkában részt vevők nevét, és egy pezsgősüvegbe dugtuk, melléje pedig az 1941-es papírt is. A szobor mögötti részen, a talapzat alá helyeztük el – árulta el Léstyán Imre. Az emlékmű újraállítója rendkívül alapos volt, két dologra azonban nem gondolt: újraavatásra és sajtóvisszhangra. – Próbáltam mindenre figyelni a szervezésben, a hozzájárulók nyilvántartásában és a pénz elszámolásában is. Az újraavatásra azonban nem gondoltam. Az avatásból nem lett hír, az emlékmű „feltámasztásáról” nem számolt be azóta sem egyetlen újság sem – mesélte „mulasztását” Léstyán Imre. – A mesterek már mind meghaltak, a segédmunkások közül is csak ketten élnek. Ha én is elmegyek, senki nem fog már foglalkozni az újraállítással. Magát az obeliszket két hét alatt újraépítették, de a turulra várni kellett. 1991. március 14-én végre elkészült a turulmadár is: délelőtt Léstyán Imre elszállította Csíkszeredából Kozmásra, délután pedig feltették az obeliszk tetejére. Teljessé vált az emlékmű, sőt a 37 második világháborús hősi halott nevével még teljesebbé, mint elődje volt. Másnap, 1991. március 15-én Léstyán Imre koszorút helyezett el a hősök emléktáblája alatt. A kozmásiak évről évre a Nyergestetőn ünneplik március 15-ét. A szem elől elrejtett, mintegy 25 éven át száműzött és darabjaira szedett központi emlékmű azonban azóta is áll, és minden évben ide is kerül néhány koszorú. A kozmási világháborús hősök neve tehát tovább él. És most már az emlékmű újraállítóinak neve is…