Hirdetés

Doberdói harcok

Kevés csataszínhely van a magyar történelemben, ami olyan mély nyomot hagyott volna a népi emlékezetben, mint Doberdo. A Kimegyek a doberdói harctérre című keserédes magyar nóta mára szinte népdallá vált, A vén Doberdó lakodalmas rock is gyakran elhangzik nosztalgiából. Természetesen viccek is keletkeztek a nem éppen víg témában, de ezeket most nem citálom.

Csermák Zoltán
Becsült olvasási idő: 3 perc
Doberdói harcok
Koszorúzás a hősök emlékére Fotó: Csermák Zoltán

Pogány József első világháborús könyvéből folytatom Doberdó leírását: „Ahogy közeledünk, erősödik a zaj. Most már olyan, mint amikor a harkály kopácsolja a fát. Katonák vésik a sziklát. Barlangokat vájnak a karsztba… Itt nincs föld, amibe beleássa magát a katona. Itt csak kő van… Itt a lövészárok nem is árok, hanem kőfal.”
Ráadásul a hadfelek egymástól igen közel ásták be magukat, egy eredményes támadás esetén a szögesdrót már nem védett. Viszont a harcok csendesedtével a fraternizálás sem volt ritka a katonák között. „A két ellenfél csapatai közel fekszenek egymáshoz; vannak helyek, ahol a csapatok csak tizenöt méternyire vannak egymástól beásva. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy mint ahogy egy katona mondta, ’akár szembeköphetnők egymást’. Gyakran újságokat dobálnak át egyik lövészárokból a másikba.”
2014-ben jártam a vidéken, s végiglátogattam az egykori pokol bugyrait. A San Martino del Carso településen áll az egyik legmegrázóbb magyar emlék: a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred gúlaoszlopa. Az alakulat 1915 nyarán érkezett a doberdói harctérre. Legutoljára a 6. isonzói csatában 1916. augusztus 6-án foglalták el állásaikat Kratochwill Károly ezredes, a Hadtörténeti Múzeum későbbi igazgatója vezetésével néztek szembe a túlerőben lévő ellenséggel. Kratochwill 1915. június 6-án írt napi jelentésével a kobaridi múzeumban találkozhatunk, a többszörös túlerőt, a nehéz terepviszonyokat és a víz hiányát jegyzi fel. A rábízott 3000 katona négy napon keresztül harcolt hősiesen, a megmaradt 200 honvéd augusztus 10-én vonult vissza.
A harcok emléke mindmáig élénken él. A zarándokhelyekre ellátogatnak az egykori harcosok leszármazottai. Egy helyet említek, Visintit.
A hegy Szlovénia felé eső oldalán a Doberdo del Lago falu szomszédságában található. Egykor itt temették el a hegyen elesetteket, volt, akit koporsóba, volt, kinek csak egy vászon szemfedő jutott. Az elhunytakat később kihantolták, s legtöbbjük az osztrák–magyar katonai temetőben talált örök nyugalomra. Emléküket ma kápolna őrzi, helyszínét egykor IV. Károly osztrák császár és magyar király választotta ki. Az uralkodó 1918-ban látogatott Doberdóba, s személyesen kérte meg az egyik gazdát, hogy a magyarok a telek végében kápolnát építhessenek. A felépült imaházat a háború végén már nem szentelhették fel, a helybéliek csűrként használták. A Széchenyi Tudományos Társaságnak köszönhető, hogy 2009. május 19-én – Sólyom László magyar köztársasági elnök jelenlétében – felszentelhették.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!