Nemrégiben a mai diáknyelvről közöltünk összeállítást a Műhely művelődési melléklet hasábjain. Jelen írásában a múltba, a magyar nyelv hivatalossá tétele előtti időszakba, a latin tannyelvű iskolák diáknyelvét ismerteti az olvasóval a kolozsvári nyugalmazott magyartanár, dr. Málnási Ferenc. [caption id="attachment_85317" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] „Secundába ponált mégis / Sok szamár professzorom…” – vallotta Deákpályám című versében 1844 áprilisában Petőfi Sándor: „A poesisból is ebbe / Estem inter alia; / Absurdum pedig, de nagy, hogy / Ennek kelljen állnia. // El sem obliviscálnak, mert / Ha occasiom akadt: / Kutyáliter infestáltam / E jó dominusokat. // Egynek pláne… no de minthogy / Szerelemhistória, / Talán jobb lesz in aeternum / Sub rosa maradnia. // Csak denique mi közöttünk / Sine fine folyt a per, / S consilium abeundi / Lett a vége breviter…” Nevezetes véndiák sorait idéztem, s a Petőfi által említett, szamár, vén professzorként s emlékező véndiákként idézem fel írásomban az egykori diákéletet, amikor szalonnával kentük volna meg az iskolát, hogy a kutya vigye el… * 1844. november 13-án az országgyűlés több mint fél évszázados fokozatos átalakítás után teszi teljessé a magyar nyelv használatát az államéletben és a közoktatás nyelve is magyar lett (1844. II. tc.) Hosszú volt az út… „Jövője nyelvünknek ekkorig csak a szorosabb értelemben vett magyar nép szívében volt, de elhalt volna, a nyelv nem élte volna túl, de most át van véve az életbe, megszűnt lenni csak ama nép nyelve, s vált a hazáévá…” – fogalmazta meg 1844. január 30-i országgyűlési beszédében Szemere Bertalan… (Glatz Ferenc (szerk.) Magyarok a Kárpát-medencében. Bp., 1989. 138–142.) Az őshazában, a vándorlás korában folyó, szülői, szóbeli anyanyelvoktatásról, a honfoglalás kori oktatásról, s a szervezett írás-olvasás oktatásának első lépéseiről tudjuk/sejtjük, hogy anyanyelven történtek… Magna Hungariában megismertük a rovásírást is, később azonban a latin betűk, szavak kerültek előtérbe… Bizonyára több alkalommal is felvetődött a magyar nyelv oktatásának kérdése, hiszen magyar nyelvemlékeink is bizonyítják, hogy sok magyar szót nem lehetett lefordítani latinra… Már Menandrosz Protektor 582-ben írt, Hisztria című művében szkíta nyelven valami „barbár igék”-ről olvashatunk, amelyeket a türkök mormogtak. (Ki tanította meg őket? Ők is átadták utódaiknak ezeket a „barbár igéket”?) Ibn Ruszta (930-ban) az etelközi magyarokról szólva főnöküket K.n.d.h.-nek nevezi, s aki királyként uralkodik rajtuk: Dzs.l.h. (Ki nevezte meg először főnöküket s a királyt? Kitől hallotta?) S Bölcs Leó (886?) a magyarok harci taktikáját mutatta be, de ezt a harci technikát is meg kellett tanulni valakitől, s valakinek/valakiknek meg kellett tanítani – magyarul! A még 896 körül született orosz Nesztor-krónika magyar hegyről írt, s Bíborbanszületett VII. Konsztantin császár (913–959) pedig törzsneveink mellett a Maros, Tisza, Körös folyóink nevét sorolta fel. Sankt Gallenben már Heribáld szerzetes értette is a kolostorba betérő eleink nyelvét… Kitől, kiktől hallotta az első magyar szavakat? Valamelyik szerzetestársa volt a tanítója? A kolostori iskoláinkban is először anyanyelven oktatta a szerzetes az akkori deákoknak a latin betűk írását (eltitkolva, hogy rovásírásunk is van!!). s egymás között bizonyára magyarul beszélgettek… Mátyás királyunk is magyar anyanyelvére építhette többnyelvűségét, mint ahogyan Apáczai Csere János is, aki magyarul mondta el székfoglaló beszédét, hangoztatta a magyar nyelvű oktatás-képzés szükségességét, s az első lépéseket meg is tette Magyar Encyclopaediajában. Íróink, költőink is felsorakoztak a magyar nyelv oktatásáért folyó küzdelem harcosainak sorába, szaporodtak iskoláink, terjedt, szélesedett a magyar nyelv utáni kívánság a legmagasabb fórumokig…1791. május 12-én született az országgyűlés 1791: XVI. törvénycikke, mely elrendelte, hogy a gimnáziumokban, az akadémiákon és az egyetemen a magyar nyelv és írástan tanítására külön tanárt alkalmazzanak. 1792. május 20-án az országgyűlés 1792. VII. tc. alapján az ország valamennyi iskolájában rendes tantárgy lett a magyar nyelv. Az 1825. évi magyar reformországgyűlésen újra felmerült a magyar nyelv kérdése, Mednyánszky Alajos vezetésével bizottság is alakult, majd Kölcsey Ferenc is felszólalt „a magyar nyelv ügyében…” Erdélyben is, az 1833. évi Unitárius Zsinatra érkezett névtelen javaslat szerint: „…az apróbb falusi iskolákban ne taníttassék a latin,…” aki tanulni akar, küldessék a környék főiskolájába…” Bölöni Farkas Sándor, Gyergyai Ferenc és Brassai Sámuel bizottsági tagok az 1839. évi Főtanácsi ülésre javaslatot dolgoztak ki, s egy ismeretlen szerzőjű „Vélemény” megfogalmazta, hogy „…föl kell adni a latinul beszélés célját…” Az 1840. évi Bölöni Zsinat még erélyes határozatot hozott a latin sikeresebb gyakoroltatására… Ám az életben, a diákok társadalmában már ellenkező irányú szelek fújdogáltak… Brassai Sámuel, Iszlai László és Székely Mózes aláírásával az 1841. évi, Korondon tartott Zsinaton előterjesztette javaslatát: „…nem remetéket nevelünk, hanem társaság polgárait, érezzük ifjainknak az élet legnélkülözhetetlenebb érdekében hátramaradását, s iskoláink hírének hanyatlását. A világ, tanítványaink, őseink kiáltják. Hogy a szépen kezdett épületet roskadni ne hagyjuk, hanem a sötét kamráknak a kor derültebb szelleméhez méltó díszletet eszközöljünk… Őseink az akkori didaktika s pedagógia elveivel összehangzó polcra helyezték, de azóta e tudományok óriási lépéseket tettek, a 16. századból 17., 18., 19. lett, s mi a gyermek szűk köntösét a felserdült ifjúra akarjuk feszíteni. Künn a 19. század Argandi lámpájánál járnak, mi pedig iskoláink falain belül mind a 16. század pislogó mécsénél tapogatózunk…” Az 1841. augusztus 27-én, Korondon tartott Unitárius Zsinat, Brassai Sámuel és munkatársai javaslatára az anyanyelvet tette a tanítás nyelvévé, és behozta az osztályrendszer helyett a szakrendszert. (Gál Kelemen: A Kolozsvári Unitárius Kollégium története (1568–1900). Minerva. Kolozsvár. 1935. 87–96.) * Tekintsünk vissza a ködbe vesző múltba, a rég eltűnt gyermek- és ifjúkorba, éljük át azt a játékos, dalos, pajkos tanulói életet, amely elődeinkké volt, amely felvértezte őket ismerettel, tudással, néha jobban, néha rosszabbul, mint a mai tanulóinkat. De hát minden kornak megvan a maga fény- és árnyoldala, de „sic itur ad astra” – azaz, „így jutni a csillagokig” (Aeneis IX. 641.). Petőfi Sándor is eljutott a csillagokig… (Forrásaim a Kolozsvári Unitárius Kollégium és a Marosvásárhelyi Református Kollégium Évkönyvei, Értesítői, valamint Lénárt József ny. tanár: Emlékek a régi kollégiumi életből.) E szószedet alapján közöltem a Magiszter, a Romániai Magyar Pedagógusok szakmai-módszertani folyóirata (2009 – Tavasz – VII. évf. 1.sz. 93–101.) számában, valamint a Magyartanítás (2014. 55. évf. 1. szám. 25–28.) számában is rövid cikket). A schola – erdélyi iskolahálózatunkban az elemi népiskolák utáni, középfokú, az egyetemi oktatásra felkészítő iskola. Kollégium, líceum, gimnázium néven szolgálták és szolgálják mind a mai napig az Erdélyben élő fiatalokat, a magyarok mellett más nemzetiségűeket is. (Szatmári Református Kollégium – 1530–40-től, Marosvásárhelyi Református Kollégium – 1556–57-től, Kolozsvári Unitárius Kollégium – 1557-től, Szászvárosi Kollégium (főgondnoka, Kun Kocsárd) – 1560-tól 1925-ig, amikor megszüntették, Kolozsvári Római Katolikus Gimnázium – 1579-től, Gyulafehérvári Római Katolikus Gimnázium – 1579-től, Nagyváradi Római Katolikus Gimnázium – egy 1580-ban alapított jezsuita iskolából 1923-ig, amikor megszüntették, Székelyudvarhelyi Római Katolikus Gimnázium 1593-tól, Kolozsvári Református Kollégium – egy 1545-ben létesített óvári iskolából 1607-tól, Nagyenyedi Református Kollégium – 1622-től, Szatmári Római Katolikus Gimnázium 1634-től, Zilahi Református Kollégium 1646-tól, Székelyudvarhelyi Református Kollégium – 1670-től, Csíkszeredai Római Katolikus Gimnázium – 1667–69-től, Nagybányai Római Katolikus Gimnázium – 1673-tól, mellette a Schola Rivulina Református Kollégium –1547–1755 között, Kézdivásárhelyi Római Katolikus Gimnázium – 1680-tól, Marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium 1712-től, Nagykárolyi Római Katolikus Gimnázium 1725-től, Máramarosszigeti Római Katolikus Gimnázium – 1731-től, Aradi Római Katolikus Gimnázium – 1745-től, Temesvári Római Katolikus Gimnázium – 1751-től, Szilágysomlyói Római Katolikus Gimnázium 1828-tól, Brassói Római Katolikus Gimnázium – 1837-től, Nagyváradi Orsolya-zárda – 1855–1858-tól, Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium 1859-től…) * Iskoláink létezéséről okmányok alapján értesülhetünk, s a kezdetekben az egyház kezében van a világosság, övé az oktatás ügye a templomban és az iskolában – nagyon helyesen… A hívők lelki szükségletének kiszolgálása, a mise, az istentisztelet apostolokat, papokat, tanítókat, segítő munkásokat követelt, akiket oktatni, nevelni kellett… „Hogy a papok ne legyenek tudatlan emberek, hanem a Szentírást olvasni és megérteni tudják – olvassuk a 774. évi Zsinat határozataiban –, mindenik püspök szervezzen iskolát, és élére állítson okos tanítót, ki a rómaiak hagyományai szerint tanítson és vezesse az iskolát.” Ezek az iskolák kiindulópontjai voltak anyanyelvoktatásunknak is. Az ige hirdetői rá voltak kényszerítve, hogy utódokat neveljenek, papokat, kántorokat, segítőket, ki kellett válogatni a nép gyermekei közül az arra érdemeseket, be kellett vezetni a vallás titkaiba, de az írás és az olvasás misztériumába is. A deák szónak a századok folyamán több jelentése is kialakult: szerpap, diaconus, íródeák, titkár, iskolába járó tanuló, iskolát végzett személy, de latinul értő ember is… Nagyváradon például 1378-ban a plébános maga tanította a templomba járó gyermekeket, mert a falu népe kérte, hogy a pap ne egyedül mondja a misét, hanem segédkezzenek neki az iskolások is, a ministránsok… A Hunyad megyei Berényben 1334-ben, a Kolozs megyei Egeresen 1444-ben, a Szeben megyei Kisselyken 1453-ban…, s így jönnek létre a plébániai, a káptalani, a kolostori iskolák, majd később a városi és majd a humanista iskolák… Vezetője a rector scholae, magister, schuilmeister, regens, rector ludi litterari, moderator scholae, litterari studii director… – hivatásuk szépségéről a szebeni Kapellenbibliothek egyik kéziratában olvashatunk: „A tanító kötelessége a tanulókat nemcsak erkölcsileg, hanem a tudományban is képezni. Amelyik iskolamester növendékénél akár az erkölcsi nevelést, akár az értelmi képzést elhanyagolja, rosszabb a tolvajnál, mert a tolvaj csak a pénzt rabolja el, de ő a tudományt és az erkölcsöt…” (Rass Károly nyomán (Erdélyi iskolai oktatás és tudományosság a középkorban. In.: Sas Péter (szerk.) Ódon Erdély. Bp., 2004. – mek.niif.hu). A kollégium gazdája a senior, az osztálytanítók, jurátusok doyenje, a rend, a tisztaság, a fűtés, a világítás, a convictus őre, a javítások ellenőre, a rector-professor utasításai szerint a későbbi inspector teendőinek ellátója… Az oktatást a praeceptor végezte; a publicus – köztanító, jurátus, aki az osztályban tanított; a privatus pedig a tanár által kiválasztott tanulókat kamarájában – correpetitor. A classis – osztály, amelybe a deákokat sorolták: classis-nevek: cella, cellaria, conjunctica, grammatica, syntactica, rhetorica, poetica, logica-filologia. Törvények, leges scholae szabályozták az oktatást. A legrégibb iskolai törvények a gyulafehérvári iskolában születtek, s némi módosítással a többiek is alkalmazták. E rendszabályokat Bethlen Gábor erdélyi fejedelem készíttette el Dajka János, Dézsi István, Milotai Nyilas István és Alatus János után, majd Alstedius, Bisterfeld és Piscator, Németországból érkezett tanárok 1630-ban dolgozták át, mellettük Apáczai Csere János, a classis rector volt. Amikor II. Rákóczi György Basirius Izsákot nevezte ki, Apáczai Kolozsvárra távozott s az 1566-ban létesített óvári scholát kollégiumi rangra emelte, e törvényeket magával hozta… Az első kollégiumi Értesítőt – Schema – amelyben a törvények kivonata, a tanrend és a tanmenet szerepel, Basirius Izsák 1657-ben készítette, ennek eddig ismert egyetlen példányát az Oxfordi Könyvtár őrzi. Ennek címlapját Koncz József, vásárhelyi tanár fedezte föl egy régi táblaragaszték közt: „Schema primum generale sive forma studiorum Albensium pro hoc anno Domini 1657 Albae Juliae. Exrudebat Martinus Major Coroniensis Celssimi Transylvaniae Principis ad scholae typographus.” Hogy a Bethlen Gábor által felvirágoztatott s akadémiai rangra emelt fehérvári kollégiumnak, amely a város 1658. évi feldúlása után Nagyenyedre költözött, már régebben is voltak iskolai törvényei, sejtjük, mert „ezen törvénycikkeket a heidelbergi academia és iskola és ezen mi fehérvári iskolánk (ex lege VI. Antiqua huus universitatis scholasticae Albensius desumpta) anyakönyvéből szerkesztettük” – írták a német tanárok. Az iskolába belépő, subscribált, első éves deák neve: gólya, bagoly, az öregebb deákok nevezték így az elsőéveseket, de a novitius név is járta… A kisebb, helytelenkedő, rosszalkodó gyerek neve volt a nebuló, a nagyobbaké: lurkó, hoplás, korifeus. A nagyobb deákok – filosofus, theologus – megtisztelő neve: domine. A megbecsülés kifejezése volt a Domine spectabilis. Folytatjuk