Jó két évvel ezelőtt jártam ott. Akkor a vastag ködtakaró, a szél és a téli magashegyi hóviszonyok nem sokat engedtek látni az ottani kőszobrokból. Szombati csapatunk a csíki és sepsiszentgyörgyi túratársakból tevődött össze. A Brassó és Prahova megye határán húzódó Bratocsa-hágótól indulva, huszonketten vágtunk neki a nem könnyű terepnek. Nem a magunk mögött hagyott kilométerek, inkább az egyre meredekebb emelkedők és ereszkedők tették próbára állóképességünket. A lelkünket megmozgató változatos táj, a kitáruló panoráma, a ritka virágok felfedezése égett be emlékezetünkbe. A korai kelés, a hosszú autóút, erőfeszítéseink egy csapásra felejthetőek lettek, amikor leérkeztünk. Jó lett volna, ha mozgókép is készül, de ennek hiányában maradnak az elraktározott emlékek. Néhány fotó a kőóriások mellett, az ördög ujjai alatt, a Nagy-Tigáj árnyékában, vagy a Galamb, a Góliát és a tanácskozó vénasszonyok társaságában. A foltokban megjelenő rododendron (havas szépe), nőszirom, csak színesítette amúgy is színes társaságunkat. Énekre nem futotta energiáinkból, tartalékolni kellett, de az egyik pihenőnél elhangzott két hegyet-szülőföldet üdvözlő vers, amikor a szívverés egy rövid pihenő után normalizálódott. „Ahol a fenyők suttogását érted, s tudod, a kövek miről mesélnek, ott van az igazi otthonod… de mindezt csak Te értheted”. (érted?) Kegyes volt hozzánk az időjárás, megajándékozott egy csendes, nyugodt nappal, és ha néha feltámadt a szél, az csak üdítően hatott. A túrabotok jó szolgálatot tettek. Csupán folyadékból volt kevés, de a menedékháznál tudtuk pótolni. Ebéd után újult erővel vágtunk neki a nem könnyű hátralévő útnak. Csak most jött a neheze. De mindenki problémamentesen teljesített, sokan önmagunkat győztük le, felérve az 1954 méter magas Csukás-csúcsra, a határaikat feszegetve, akár csak én. Leereszkedve a lombhullató erdőbe, medvenyomokat fényképeztünk, szerencsénkre még nem érett a málna… Az út melletti patakban lemostuk az út porát, felfrissültünk és összegeztük tapasztalatainkat. Jó kis beszélgetés kerekedett, kiváló levezetőként. Összegzem: jó volt csapatban lenni, a közösség megtartó erejét érezni, élvezni. Ezúttal köszönjük Nagy Attila túravezetőnknek a szervezést, a bátorítást, a nehéz terepen a segítségét. Készülünk a borszéki 25. EKE Vándortáborba, ahol szükség lesz az edzettségre, kitartásra. „Hívnak a hegyek, csábítanak a csúcsok, vonz a mélység” – mennyire találnak ide ezek a sorok, amiket nagyon régen épp magam fogalmaztam meg egy versemben. Hát lehet mindezeknek józanul ellenállni, ellentmondani? Nehezen, mert ott a hegy és ez a MIÉNK! Minket hív, minket vár. Rafain Enikő Kincső, túratárs