borús égbolt
Csínján a jelzőkkel…
A múlt kedden a volt politikai foglyoknak, köztük erdélyi magyar ’56-osoknak nyújtott át Klaus Johannis államelnök magas rangú állami kitüntetéseket, szám szerint 34 egykori politikai elítéltnek. Az ünnepélyes ceremónián elhangzott beszédében üzent a jelenlegi politikai elitnek, legalábbis annak egy részének, pontosabban azoknak a mai politikusoknak, akik „magukat az igazságszolgáltatási visszaélések áldozatainak nyilvánítják és a jóérzés minden nyoma nélkül politikai elítélteknek vagy bebörtönzötteknek kiáltják ki magukat, s akiknek nem kellene beszennyezniük azoknak a drámáknak az emlékét, amelyeket önök méltósággal elszenvedtek”. Megszívlelendő az államelnöknek ez az intelme, ez a figyelmeztetése, mert manapság gyakran hallani arról, hogy az egyik-másik közelmúltbeli vagy jelenlegi tisztségviselőt, politikust az ügyészi szervek megalapozatlanul és indokolatlanul hurcolnak meg, sőt ártatlanul ítélnek el a bíróságok. Legutóbb, pontosabban június 21-én hangoztatta ezt Liviu Dragnea, a kormánypárt elnöke, a jelenlegi kormánykoalíció koronázatlan királya, hogy ő, akárcsak (bűn)társai ártatlannak érzi magát abban a büntetőperben, amely során őt első fokon másik kilenc vádlottal együtt elítélték (Dragneát személy szerint három és fél év letöltendő börtönbüntetésre). Ugyancsak ékesszólóan ecsetelte ártatlanságát, többek közt azt nyomatékolta, hogy ő személy szerint nem is tudott azokról a történésekről, amelyek végül is bűncselekmények elkövetésében testesültek meg, ilyenképpen pedig őt koholt vádak alapján ítélte el első fokon a Legfelső Semmítőszék háromtagú ítélőtanácsa. (Mindezt olyan körülmények között, amikor is az ügyben szintén vádlottként szereplő volt neje még a kivizsgálás során részben elismerte bűnösségét, vállalva a „ráeső” kártérítés összegének befizetését, s ennek is köszönhető, hogy az első fokon meghozott ítélet értelmében őt „csak” pénzbüntetéssel sújtották.) Az ilyen jellegű és szándékú próbálkozások, „beállítások”, az utóbbi időben egyre inkább felerősödtek, akárcsak a túlfűtött elfogultság, s mindez összefüggésbe hozható azzal is, hogy a parlament napirendjén szerepel a Büntetőeljárási törvénykönyv és a Büntető törvénykönyv módosítása és kiegészítése. Ha nem is egyértelműen és konkrétan, de a parlamenti különbizottság egyik-másik tagja részéről mintha lehetne érezni, hogy a törvénykönyvek egyike-másikának a cikkelyeit „testre szabni kívánják”. Ilyen összefüggésben utalhatunk a szolgálati visszaélés bűntényének meghatározása körüli vitákra, s azon belül arra, hogy némelyek ennek a bűncselekménynek a súlyosságát „kisebbíteni” kívánják, talán nem ok nélkül…
Térjünk vissza a bevezetőben említett viszonyulás kérdésköréhez: valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy a mieinket „rendszerint” megalapozatlanul vádolják meg, vagy esetleg ítélik el, s a háttérben másabb ismérvek állnak, nevezetesen a politikai leszámolás, a személyes bosszú vagy mondvacsinált bűncselekedet, amely révén ártani lehet egy politikai párt vagy esetleg egy kisebb-nagyobb közösség tekintélyének, hírnevének következetes kiállásának. S innen már csak egy lépés választ el attól a vészes múlttól, amelynek áldozatául estek ezelőtt 60-70 évvel azok is, akikhez egyes mai politikusok, politikai körök „hasonlítani” kívánják magukat és úgymond „feleleveníteni” az akkori állapotokat. Az ő esetükben minden kétséget kizárva mondvacsinált, koholt vádak alapján születtek az ítéletek, ártatlan emberek kerülve a börtönbe. Manapság a dolgok azonban jobbára másként festenek, s amikor ezt vélelmezzük, nem akarjuk azt állítani, hogy a bűnüldöző szervek tevékenysége teljes egészében makulátlan lenne, nem lennének tapasztalhatók túlkapások, visszaélésszerű túlbuzgóságok stb., mint ahogy a bírói szervek is tévedhetnek, elkövethetnek „műhibát”. Sőt az sem kizárt, hogy vannak, akik esetleg ártatlanul kerülnek börtönbe. Bár ez utóbbi egyes tekintélyes hazai jogászok szerint is ritkán fordulhat elő, lévén, hogy a végrehajtandó és végleges ítélet meghozataláig rendszerint hosszú út vezet, s élni lehet a fellebbezés lehetőségével. Amúgy ezért is illeti meg, legalábbis egyelőre, az ártatlanság vélelme Liviu Dragneát és társait, s ilyen körülmények között talán felesleges untalan hangoztatni ártatlanságuk voltát. A dolgoknak van egy másik vetülete is: amikor nem rólunk, hanem másokról van szó, például egy másik, éppenséggel ellenzéki parlamenti párt egykori vagy jelenlegi politikusáról vagy személyiségéről, akkor másabb jelzők jutnak sokszor a fülünkbe: sejteni lehetett annak a személynek a „bűnös voltát” vagy azt, hogy „gyanús körülmények között gazdagodott meg”. Másképpen fogalmazva: sajnos sokszor nézőpont kérdése, hogy mikor „igazságos” és mikor „igazságtalan” az igazságszolgáltatás. Nos, e két jelzőnek a szubjektív, bizonyos érdekek mentén történő „összecserélése” nagy kockázatokkal jár, s egy kis túlzással úgy is fogalmazhatnánk, hogy társadalmi veszélyt is jelenthet…
Hecser Zoltán
