Műhely mellékletünk korábbi számában közöltük Csutak Zsolt csíkszeredai születésű casting-rendezővel készített interjú első részét, amelyben a pályán való indulásáról, a magyar színészek nyelvtudásáról esett szó. A Klacsán Csaba által készített, a filmkultúra.hu internetes folyóirat áprilisi számában megjelent beszélgetés folytatását közöljük a szerkesztőség szíves engedélyével.   – Amikor te kezdted, még közel sem forgott itt ennyi nagy nemzetközi produkció. Mit szóltak az akkor itthon már befutott színészek a válogatáshoz? – Voltak próbafelvételek, kellett válogatnom, és ez a válogatás nem nagyon tetszett nekik, főleg az ismert színészeknek nem annyira, hozzá voltak szokva, hogy mindenki ismeri őket, és ha valaki szeretne velük dolgozni, hát egyszerűen felkéri és semmi casting. Meg kellett győznöm őket arról, hogy ez nemzetközileg így működik, el kell jönniük legalább egy beszélgetésre és nem kell több száz emberrel összezárva órákat várniuk. Nem volt nagy ellenállás, de azért furcsállták. Ráadásul itt két nagyon különböző rendszerről is beszélünk. Amennyire furcsállják az amerikaiak azt, hogy itt majdnem minden színész színházban játszik, és hiába szerződik velük három hétre, az idő alatt neki van négy előadása is esténként, ugyanannyira furcsa volt az itthoni színészeknek, miért nem értik ezt a kintiek. – Az már az első film után egyértelmű volt, hogy a külföldi produkciókat célzod meg? – Nem volt ez szándékos, szívesen csinálnék én magyar filmeket, és még csak nem is az anyagi része zavart. Itt inkább arról van szó, hogy a magyar közeg ilyen szempontból egy nagyon-nagyon szűk belterjes kommuna. A rendezők ismerik a színészeket, és viszont. Így a magyar rendezők általában pontosan tudják, kivel akarnak dolgozni. És ez castingosként nem jó. Nehéz nekik újat mutatni. A rendező valahol mindig szubjektív, nekünk pedig az a dolgunk, hogy objektívek maradjunk. Kis közösségekben ez így működik, nehezebben próbálnak ki egy ismeretlen arcot egy adott szerepre, mint azt, akit már húzszor láttak ők és a nézők ugyanilyen karakterben. Nagyobb piacokon a casting teljesen elterjedt dolog, itt nem annyira. – Honnan tudtad az elején, hogy miként lehet árazni ezt a munkát? – A legeslegelején nekem fogalmam sem volt semmiről ezen a téren, megkérdeztem, mennyi van erre, és aztán azt el is fogadtam. Később szép lassan az ember ebbe is belejön, tájékozódik, megkérdi a kinti kollégákat, mi hogy és mennyiért szokott menni, és egy idő után nagyjából látja is, mi éri meg, mennyi a befektetett munka és a kiadás. Ehhez is idő kellett. Ha nem lett volna semmilyen filmes tapasztalatom korábban, akkor szerintem legalább tíz év kellett volna. Még így is, hogy volt már előéletem, legalább öt évbe telt, mire minden beért. – Az ügynökség leadása után a castingot is cégformában folytattad? – Igen, ez egy vállalkozás. A casting és a kiválasztott szereplők szerződtetésének előkészítése tartozik hozzánk. Ez egy több fokozatból álló munka, ami időnként igen-igen lassan halad, időnként gyorsabban. Általában annak örülünk, ha nincs nagyon sok idő a forgatásig, mert akkor gyorsabban halad a dolog. A képviselet, a színészekkel való anyagi tárgyalások és az aláírások, valamint a kifizetések intézése a világon mindenhol az ügynökök dolga. Mi castingosként elmondjuk, mi hogy néz ki és mennyi van rá, de a többit ők intézik. – Hogy áll fel a csapatod? – Van egy szervező, aki pontosan lekoordinál mindent, helyszínt, időpontot, és hogy mit kell tudnia az adott színésznek, van egy asszisztens, aki a fogadásukat intézi, van egy operatőr, aki a kamerát vezeti, és vagyok én mint vezető. A szakmai részével én foglalkozom, én tartom a kapcsolatot a rendezővel, én prezentálom nekik a kiválasztott színészeket és én vagyok az, aki itt a kamera előtt eljátszik velük mindent. – A legnagyobb amerikai produkciók esetében is közvetlenül a rendezővel egyeztetsz? Nincs köztetek asszisztens, producer, senki? – Persze mindig mindenkivel közvetlenül. Nemrég ugye itt volt Ridley Scott, akivel a Mentőexpedíció (2015) című filmet forgattuk. Kaptam egy időpontot, bementem hozzá, és akkor volt egy óránk arra, hogy átbeszéljük a castingot, kit szeretne, hogy szeretne. Időnként benyitott egy kreatív producer, hogy lássa, jól halad-e a dolog, de ezek általában négyszemközti egyeztetések. – Mennyire válogatósak a nagyobb rendezők? Macerásabb velük dolgozni, vagy általában elégedettek? – Az én tapasztalatom az, hogy sokkal könnyebb velük dolgozni, mert sokkal gyorsabban és ami még ennél is fontosabb, magabiztosabban döntenek. Alapvetően mindenki tudja, főleg ezen a fenti szinten, hogy hol van. Magyarországon nem várnak tőlem különleges akcentussal beszélő vagy színes bőrű színészeket, tudják, hogy itt ilyenek nagyon nincsenek. Az amerikai filmeknél nagyon fontos, sőt egyre fontosabb az etnikai összetétel, már csak azért is, hogy mindenki tudjon azonosulni a film szereplőivel. De Amerikában ugye elég vegyes az etnikai összetétel. Ha mindezt színészben kell megoldani, tehát mexikói, egyéb latin-amerikai vagy mondjuk színes bőrű, indián, netán eszkimó színészek kellenek, akkor az itthon nehéz. Meg lehet oldani nagy keservesen, mi is tudunk hozni színészeket külföldről, de alapvetően a rendezők tudják, hogy ez itt nincs meg. Nem is ezt várják el, hanem azt, hogy a helyi lehetőségekhez képest a legjobb választékot kapják. Úgy gondolom, ha megfelelő a karakter és jó színész jön be az ajtón, aki jól csinálja meg a feladatot, akkor általában elégedettek a rendezők. Ezzel még eddig nem volt gond. – Tehát a te feladatod kitalálni, ki lehet képes eljátszani a forgatókönyvben megírt karaktert, megkeresni az adott szereplőt, elkészíteni vele a próbafelvételt, közben felmérni a képességeit és a nyelvtudását, plusz, ha mindez megvolt, még „el is kell adnod” őt az adott rendezőnek? – Tulajdonképpen igen, meglehetősen összetett a feladat. De mivel külföldi, főként amerikai produkciókról beszélünk, angol szerepekről van szó, nem olyan széles a kör. Színházból és korábbi castingokról tudom általában, kik azok, akik képesek erre. A filmeknél ráadásul, szemben a színházzal, nagyon fontos a külső. Az az alapvetés, hogy valaki jól eljátssza a szerepét, viszont hiába jó, ha a típusa nem talál bele a karakterbe. Akkor az egy hiba. Így aztán időnként az ember rákényszerül, hogy olyanokat is megkeressen, akik nem beszélnek különösebben jól angolul. De ha ők azok, akik megfelelnek az adott karakternek, akkor megéri azt a fáradságot, rá kell szánni azt a pár órát és megéri, hogy valahogy eljuttassuk őket arra a szintre, hogy a feladatot meg tudják csinálni. Itt volt például pár éve a Tyrant – A vér kötelez című televíziós sorozat két szezonja is, ami az arab világban játszódik. Ez a fajta embertípus színészben elég ritka nálunk. Statisztában még csak-csak megoldják, de színészben nagyon nehéz. Ilyenkor már a határeseteket is megnézzük, itt már az is jó volt, ha valaki barna szemű volt, és kicsit barnásabb volt a bőre. Sok szerep volt, nagyon kevés színész, így itt mindenkit nagyon meg kellett becsülni, aki csak szóba jöhetett. Az utolsó részt már nem is tudtuk egyedül megoldani, akkor segítségül hívtuk a balkáni kollégákat. – Előfordult már, hogy valakit az utcán vagy a boltban szólítottál le, mert megfelelt egy keresett karaktertípusnak? – Nem. Statisztát találhatsz így, de színészt nem lehet. Az pedig egy másik szakma, a statisztaszervezés és a színész-casting között van egy nagyon éles vonal. Van olyan szerep, hogy szöveg nélküli színészi játék kell hozzá, de reakciókat ott is el kell tudni játszani. Például ha a főszereplőd egy liftben utazik, és telefonál, akkor akik körülötte állnak, azok szerves részei a jelenetnek, színészként kell jelen lenniük, reagálniuk kell a főszereplő viselkedésére, tehát ott biztosan nem fogsz statisztát látni. Kezdőkkel, utca emberével és sokszor még gyakorlott statisztákkal sem tudunk mit kezdeni a mi munkánk során. – Mennyire tudod élvezni azokat a filmeket és sorozatokat, amelyekben dolgoztál? – Ugyanúgy működik ez itt is, mint bármely más szakmában. Van, amit szeret csinálni az ember, és van, amit kevésbé. Ha egy történetnek van értelme és bármilyen tekintetben értéket hordoz, akkor meg lehet csinálni úgy, hogy az ember később nézőként is élvezze. – Vannak olyan arcok, akikre nagyon büszke vagy, hogy te fedezted fel őket a filmnek? – Vannak, hogyne, és szerintem ezzel minden castingos így van. Mi vagyunk azok, akik megtaláljuk és bemutatjuk őket. Annak idején Sam Mendes például hozzám jutott el, amikor a Bőrnyakúak (2005) előkészítésén dolgozott. Szeretett volna valami kelet-európai szereplőt a katonák közé. Debra Zane (Men in Black – Sötét zsaruk, Amerikai szépség, Kapj el, ha tudsz), aki egy nagyon nagy nevű casting-rendező Amerikában, megkeresett engem, tudok-e ajánlani egy oroszt vagy esetleg magyart, aki megfelelne. Az a forgatókönyv is szupertitkos volt, elolvastam, aztán felvettem vagy tíz embert. De én akkor már láttam, hogy Fenyő Iván meg fogja kapni a szerepet, mert abszolút alkalmas volt rá, és meg is kapta. Őt addig nemzetközi szinten nem ismerték, sőt különösebben még itthon sem, ez neki is nagy dobás volt. Utána jöttek a komolyabb szerepek és a Szabadság, szerelem kapcsán Andy Vajnának is fontos volt, hogy neki már van referenciája Amerikában. – Szerinted mi az oka, hogy végül mégsem futott be kint? Állítólag elég sok pénzt és időt áldozott arra, hogy felépítse a kinti karrierjét is. – Ez egy nehéz dolog, amihez jókora szerencse is kell. A tehetség és a nyelvtudás önmagában nem mindig elég. – Mennyire kell félni ilyen esetekben a beskatulyázástól? Akár az akcentus, akár az első amerikai szerep miatt. – Ha kint vagy, akkor az akcentus eleve biztosan beskatulyáz. Amerikában nem érdemes annak vallanod magad, ami nem vagy, mert van mindenféle színész. Hiába mondod, hogy te cseh is vagy, magyar is és lengyel is. Mindegyikből van bőven. Alapvetően, ha te kelet-európai akcentussal beszélsz, akkor nem fogsz tudni megkapni egy született amerikai szerepet. Ezt nagyon-nagyon nehéz levetkőzni, de azért van rá pár példa, akinek skerült – nagyon sok munka, de ha valaki igazán elkötelezett, megéri a pénzt, az időt és a fáradságot. – Hány olyan színész van ma Magyarországon, aki szóba jöhet nálad egy komolyabb angol nyelvtudást igénylő szerepnél? – Mondjuk úgy ötven színész jöhet szóba, ha komolyabb szerepről van szó. Ha kibővítjük mindezt a kisebb mellékszerepekre is, akkor száz. Ha a nálunk élő külföldieket is számoljuk, mert őket is szoktuk hívni, akkor valamivel még több. Ha ez nem elég, akkor jön a zóna, Belgrád, Prága, Bécs, Pozsony, Zágráb, Bukarest. Jóban vagyunk a külföldi kollégákkal. Én benne vagyok két nemzetközi casting-ligában is, az egyik az International Casting Directors Network (ICDN), a másik pedig a The Casting Society of America (CSA). Az ICDN egy most már szakszervezetszerű szervezet, ami annak idején a berlini Shooting Stars program keretein belül indult, és az volt a célja, hogy segítsük a tehetséges fiatal színészek nemzetközi karrierjét. Aztán időközben szépen kinőtte magát és ma már sok egyéb feladatot is ellát. A CSA-ba pedig a 2008-as Emmy-jelölésem idején és okán kaptam meghívást. Ezek szakmailag nagyon jó hátteret adnak, ha valamire szüksége van az embernek, van hová forduljon. A Terror című sorozatnál is volt erre példa, ami fent az északi sarkkör felett játszódik, ezért eszkimó színészekre volt szükségünk. Ilyenkor az ember küld egy e-mailt ezeken a körökön belül, hátha valaki tud segíteni, és mindig akad valaki. – Gyakran előfordul, hogy ilyen helyzetekben te segíted ki a külföldi kollégákat? – Persze, ez ugyanúgy működik visszafelé is. Legutóbb például, a Berlinale után Borbély Alexandráról is több külföldi kolléga megkérdezett. Ajánlásokat és véleményeket is rendszeresen kérnek a kinti kollégák. De ennél sokkal fontosabb, hogy a casting-ligákon keresztül megbízható társak vannak – ha valaki kér tőlem egy színészt, nem kell utánanézzek, hogy nem egy „C” kategóriás projektbe akarja betenni, és vice versa. Mindkét liga szakmai színvonala igen magas és a tagjai teljesen megbízhatók. Folytatjuk