szórványos felhőzet
erős felhőzet
Csak összefogással lehet
A tegnap a fél internetező Székelyföld egy rövid videón kacarászott, amin két-három jómunkásember látható, amint éppen Székelyudvarhely egyik utcáját seprik, takarítják meg a portól. De hogy! A – talán a köztisztasági vállalat egyenruháját viselő, de ebben nem vagyok biztos – munkások akkurátusan összeseprik a port a járdaszegély mellett, a kupacot a célszerszám ügyes mozgatásával felterelgetik egy szemétlapátra, majd – gyakorlott mozdulattal – annak tartalmát kiöntik. Hová? Hát a járdára. És a mozdulatsort addig ismétlik, amíg a szegélykő és az aszfalt zugában már csak elhanyagolható mennyiségű por meg szemét marad. Igaz, hogy egy méterrel odébb, ahová szórják, ugyanannyi vagy inkább több – de a munka el van végezve, s kész.
A gyergyószentmiklósi polgárőrség már minden elképzelhető eszközt bevetett: dzsipet, patrulálást, éjjellátó kamerát, pénzbírságot, szenzibilizáló újságcikket, maguk szervezte s végezte takarítást – hiába. A város külterületein, az árkokban és a patakok mentén megállíthatatlanul szaporodnak az illegális szemétlerakó pontok, halmokban áll a pillepalack, koszos ruha, szétrúgott bútor, a mindenféle műanyag hulladék, építkezési törmelék, s ennél szennyesebb részletek is, egyáltalán minden, amit csak a bokorba húzódó civilizáció magából kiüríteni képes.
Csíkszereda környékén – pontosabban nemcsak, hanem az Olt felső és alsó folyása mentén, Balánbányától le Tusnádfürdőig –, ahogy minden évben, civilek, vízgazdálkodási szervek, diákok, önkormányzati dolgozók, cégek alkalmazottai takarítják a folyó medrét, ejsze tíz éve rendszeresen megismételt akciójuk minden újabb tavaszi epizódja egyre nagyobb szabású, profibb és eredményesebb – azaz egyre szervezettebben egyre több energiát kell fordítaniuk arra, hogy az egyetlen év alatt felgyülemlő szemétmennyiség bár egy részét el tudják takarítani. Egy-egy szakaszon több száz óriási zsák telik meg a kezük nyomán, szó szerint mindennel – én is vettem részt ilyen akcióban, és nem az oszló bélkoszorú övezte disznótetem volt a legundorítóbb, amit láttam.
De hasonló a helyzet a többi folyó- vagy állóvíz – a Küküllő, részben a Maros, a patakok és a tavak – esetében, és Székelyföldön ma kevés olyan település van, amelynek határában, a mezőn ne lenne jelentős mennyiségű háztartási hulladék felhalmozva. És nem a kirándulók által elszórt keksz-csomagolás: fertőző, súlyosan környezetromboló szerves és szervetlen, háztartási és ipari hulladék, tonnaszámra. Eközben alig van olyan település, amelyen valamilyen szinten ne lenne biztosított a hulladékgazdálkodás, vagy legalább az, hogy valamelyik nap jön valaki, és elviszi a szemetet. Valamennyi pénzért, persze, de itt ne menjünk bele árvitákba, különben is, a dolgok olyan irányba tartanak, hogy ezt a kiadást óhatatlanul kiterheljék mindenkire, függetlenül attól, hogy mit gondol róla.
Akkor tehát? Több közöttünk a kicsinyes, sunyi, nemtörődöm, ostoba, trehány, felelőtlen és mocskos ember, mint másutt? Aligha. Inkább arról lehet szó, hogy a mértéket nem találjuk. Már olyan értelemben, hogy úgy gondoljuk: abból a kicsiből – a zsák megpenészedett gyapjúból, a fél szekér törmelékből – és abból az egy alkalomból nem lehet baj. Sem nekünk, sem másnak. Ha megnézzük a székelyföldi falvak határában fehérlő szeméthalmokat – azokat nem egyetlen ember vagy család hordta ki oda napfelkelte előtt. Hanem mindenki kicsidenként, s csak egyszer vagy kétszer. Összefogással.
Burus János Botond
