Egyre gyakrabban találkozni etnikailag vegyes párokkal vagy házassággal, s az emberek folyamatosan felülvizsgálják a nem „hagyományos” kapcsolatokról kialakul percepciójukat, a hozzá való viszonyulásukat. Mindemellett az etnikumhoz kötődő határok – ezek kijelölése, fenntartása és a róla való egyezkedés – fontos szerepet játszhat a partnerválasztásban. Hogyan alakulnak az etnikumközi kapcsolatok a mai szocio-kulturális környezetben? Melyek a kihívások? Vagy az elégtételek? Milyen jellemzők teszik különbözővé/hasonlóvá az azonos etnikumhoz tartozó párok kapcsolatához? Végeredményben csak egy újabb különbség? Néhány pár saját élettapasztalatáról számol be. Ioana Moldovan felvételei és szövege. Első alkalommal Özen irodájában találkoztak, Laurențiut bekérették tisztázni valamit a munkaszerződésével kapcsolatban. Özen a humánerőforrásnál dolgozott, Laurențiu akkor csatlakozott a céghez. Özennek feltűnt, milyen hosszú ujjai vannak a fiúnak. Csevegtek a céges messengeren, hol egy személyi másolat kellett, hol adminisztrációs ügyeket kellett tisztázni, majd más témák is terítékre kerültek. – Lassan-lassan rávettem, hogy meghívjon ebédelni – nevet Özen. Első találkájuk ebédidőben volt, az iroda melletti étkezdében, a Pipera negyedben.

– Olyan pasasnak tűnt, akit nem érdekelnek az anyagiak, egészséges nézetei vannak és kissé ódivatú – számol be Özen a fiú által tett első benyomásról, akit egy 1300-as Dacia kormánya mögött ülve képzelt el.

A fiú számára Özen „egzotikus és vidám jelenség” volt. Szerette volna jobban megismerni. – Harminchárom éves voltam, életemnek egy olyan szakaszában voltam, amikor nem kerestem sem a komoly, sem a kevésbé komoly dolgokat. Egyszerűen szerettem volna megismerni, látni, hogy mi történik – mondja Laurențiu. 2014 nyarán, egy évre első találkozásukat követően összeköltöztek és elhatározták, hogy egy párt alkotnak és gyermeket szeretnének. Egyet vagy többet. Laurențiu hármat szeretett volna, Özen megelégedett volna az eggyel is. 2015 tavaszán megszületett két gyerekük közül az első.

– A dolgok természetes folyásukat követték – mondja Laurențiu –, semmit nem erőltettünk.

Egy héttel a gyermek születése előtt házasodtak össze. Csak polgári házasságot kötöttek. – A házasságkötés csupán adminisztratív dolog volt, hogy azonos családnevet viseljünk, s a gyermeknek is azt a nevet adjuk – mondja Laurențiu. Nem sikerült egyházi esküvőt szervezni, holott fontosnak tartotta volna Laurențiu is, meg a szülei is. A fiú fogarasi, vallásos családból származik. Özen tatár-török nemzetiségű, muszlim, de vallását nem gyakorolja. – Nálunk a papok megkövetelik, hogy a feleség legyen megkeresztelve, nem kötnek meg vegyes házasságot – mondja Laurențiu némi bánattal. Ha rajta múlik, mindkét vallás szertartása szerint megkötötte volna a házasságot. – Nem vagyok vallásos – mondja Özen –, nem nagyon érdekelt, hogy ez hogyan működik a mi közösségünkben. Korán megszakadt kapcsolata a vallással. Látta a nagymamáját és a többi öregasszonyt a Koránt betűzni, anélkül, hogy értenének belőle valamit. – Betűről betűre olvasták, semmit nem értettek belőle – eleventi fel gyermekkori élményeit. – Haszontalan dolognak tűnt, és nemet mondtam rá. Bizonyára az is hozzájárult világnézete kialakulásához, hogy édesapja ateista volt, s édesanyja sem gyakorolta vallását. Laurențiu édesanyja szemében még mindig tüske az, hogy házasság nélkül élnek együtt.

– Ha az egyházunk, amelybe beleszülettünk nem fogadja ezt el, nem viszonyulnak nyíltsággal a vegyes vallású párok kérdéséhez, mit tehetek? – válaszolja neki a fiú.

Amúgy soha nem volt gond azzal, hogy Özen nem keresztény és soha nem gyakoroltak rá nyomást azért, hogy megkeresztelkedjen. – Nem akartam ilyen messzire menni, ez nem egy olyan dolog, amit kényszer hatására is megtehet az ember. Ez belső, lélekből jövő dolog – mondja Laurențiu. – Egyetlen dologhoz ragaszkodtam csupán: a gyermekek legyenek keresztények. Özen mosolyogva emlékszik arra a jelenetre, mikor a téma kapcsán barátai viccesen azt javasolták, hogty dobják be a gyereket egy medencébe, majd hamar hívjanak papot. – Azt hiszem, ha sokat rugóznánk ezen a témán, találnánk egy mindenki számára elfogadható megoldást – mondja Özen. – Én általában arra törekedtem, hogy a szüleim elégedettek legyenek, többnyire ezért nem jártam eddig román fiúval. Özen egy tulceai török-tatár közösségben nőtt fel, ahol gyermekkorától azt sugalmazták neki, hogy „az övéiből” kell férjet válasszon magának. De mindvégig felháborította ez az elvárás, igazságtalannak tűnt számára. – Mivel nem voltam vallásos, ráadásul a nemzedékem tagjai többnyire már nem beszélik a török-tatár nyelvet, nem láttam, mi lehet bennünk a közös.

Úgy véltem, más közös kritériumok kell egy párkapcsolat alapjául szolgáljanak – mondja a lány.

Végül úgy tett, ahogy jobbnak látta. Édesanyja már nem ismerhette meg Laurențiu, de bizonyára nagyon tetszett volna neki a fiú. Apjáról meg azt mondja, örvendett, hogy a lányának is van végre valakije, s annak dacára, hogy szeret főnökösködni és néha még arrogáns is, Laurențiut mindig tisztelte. A fiúnak egy román meg egy török nevet adtak: Petru Kaan. A kislány számára a románok és a törökök által egyaránt használt Lara nevet választották. – Én azt szerettem volna, hogy csak a Petru Mușat nevet kapja – vallja be Laurențiu –, hogy legyen román neve, amit ráadásul fejedelem is viselt, de… – …érvényesítettem én is az akaratomat – fejezi be a mondatot Özen, aki mindig azt szerette volna, hogy ha majd fia lesz, azt Kaannak hívják. – Kánt jelent, úgy mint Dzsingisz kán, s azt szerettem volna, hogy történelmi hangzású neve legyen. – No meg persze, ha az anya elmegy a gyerekért az óvodába vagy az iskolába, és úgy szólítja, hogy Kaan, most már mindenki Kaanként ismeri, így az én Petrum kissé… – panaszkodik Laurențiu. Larával egyszerűbb volt, mert egyetemes és mindenki megbékélt vele. Laurențiu azt mondja, hogy az óvodai meg az iskolai névsorokban kevés román nevet látni, majd’ mindenki Ricardo, Denis, Ianis nevet visel. Meggyőződése, hogy ha román vagy, akkor román nevet kellene választanod. – Úgy tűnik, ilymódon elmossuk identitásunkat. Ha a következő nemzedék tagjai közül már senki nem visel román nevet, mert mindenkit Ianisnak hívnak, ha valaki belenéz az anyakönyvekbe, felteszi magának a kérdést: mivé lett ez az ország?

  Az identitás megőrzése kapcsán anyósa arra biztatja Özent, hogy a gyermekekkel többnyire tatár-török nyelven beszéljen, tanítson meg számukra egy-két dolgot. – Én is azt szeretném, hogy megmaradjon, azaz avvank dolgok, amelyeket meg kell őrizni és tovább kell adni őket – mondja Özen. – Jónak tartom, hogy megtanuljanak még egy nyelvet, az én anyanyelvemet. És jó ha ismerik az énekeinket is. Arra gondol, hogy a jövőben mindez elhalványul, bár annak nem így kellene lenni.

– Legyen a román nyelv és a török nyelv, legyenek ezen meg azon a nyelven is a dalok, hogy ne tűnjenek el, ne töröljük ki őket. Létezzem mindegyik, fogadd be mindegyiket, egyik se oltsa ki a másikat – mondja Özen.

A lány apja elmesélte, hogy az ő gyermekkorában az óvoda és az iskola is tatár-török nyelven működött. – Apa, bár Romániában élt, tatár nyelvű óvodába és iskolába járt. S elmesélte, hogy egyszer csak jött az asszimilációs kényszer, arra kényszerítették őket, hogy egy másik nyelvet tanuljanak, ami sem a román, sem a tatár nem volt, hanem a tatárföldi hivatalos nyelv. Mikor Özen iskolás volt, a rendszerváltást követően több dobrudzsai iskolába bevezették a török nyelvoktatást. A török állam finanszírozta. – Én lemondtam róla, mert sokkal jobban beszéltem a török nyelvet, mint a tanár, így nem láttam semmi értelmét… Miután elhunyt az édesanyja és a nagybátyja, akit közbe-közbe meglátogatott, Özen nem ülte meg a muszlim ünnepeket. Néha még hazalátogat hétvégeken, vagy telefonon köszönti rokonait, de sokan azok közül, akiket azelőtt látogatott, már nem élnek. – Már nincs az az öröm. Már nem állnak azok a házak, nem élnek a nagyszülők, nem él édesanyám sem, nem élnek a nagybátyáim, sokan elhunytak. Eltávolodtunk egymástól, szétszóródtunk. Elveszett a varázsa… Ma már Laurențiuval és a gyerekekkel ünnepel. Egyik karácsony alkalmával tartotta meg belépőjét: rajtakapták, amint a kamrában tepertyűt nassol. – Akkor tudták meg, hogy én is eszem a disznóhúst – nevet Özen –, s karácsonyra egy doboz tepertyűt kaptam. – Keveredünk – mondja. – Egy adott pontig megvan a csoportokban az ellenállás, az identitás megőrzésére való törekvés, de mindaddig, míg egy másik közösségben élsz, míg más emberek között élsz, nincs ahogy ne keveredjél. Nem olyan, mint egy mágnes két pólusa, amely taszítja egymást, másabb, mélyebb kérdések vannak, amelyek közelebb hoznak egymáshoz. – Ezért mondom az etnikum meg a vallás dolgát. Éltem abban az országban, amelyben az én intim anyanyelveket beszélték – intim, mert Ceaușescu idején csak apámmal meg anyámmal beszéltem ezen a nyelven –, amelyben az én vallásomat gyakorolták – folytatja Özen, arról a négyéves időszakról beszél, amikor mesteri tanulmányait folytatta Törökországban. – De én, ha itt születtem és itt nőttem fel a románok között, s nem tudtam ott alkalmazkodni, most mit tegyek? Több közös van bennem és Lauban, mint egy tősgyökeres törökben és bennem. Minden erőfeszítést megtettem annak érdekében, hogy megtaláljam azt a százszázalékost, ezerszázalékost. Eredménytelenül. S akkor most ki van?

– Igyekeztünk arra összpontosítani, ami összeköt minket, nem arra, ami elválaszt – mondja Laurențiu.

– A vallási és a kulturális különbségeken túl elsősorban emberek vagyunk, és egészséges nézeteink vannak. Laurențiu a megállapodott embert látta Özenben, azt az embert, aki a hangsúlyt az otthonra és a családra helyezi, Özen pedig az elmélyült, munkáját szenvedéllyel végző embert ismerte meg a fiúban, azt, aki képes és hajlandó kompromisszumokat kötni annak érdekében, hogy együtt haladjon valakivel. – És még valami – jegyzi meg Özen –, mindkettőnknek szüksége van a szeretetre, a gyöngédségre. Szükségem van arra, hogy kényeztessek valakit. Kezdetben nem tudtam, hogy férfiként hogyan fogadja ezt, de azt tapasztaltam, hogy ős is hasonlóan érez. Arra gondolok, hogy mindketten kielégítjük azt az igényünket, hogy mindig a fészkünkben üljünk – mondja mosolyogva a lány.   A Common Ground nyolc dokumentumfotóban elmesélt történetet jelent arról a közös terepről, amelyet különböző etnikumú emberek keresik a helyüket. A fotókat Fodor Zsuzsánna, Ioana Moldovan, Andrei Pungovschi, Mircea Reștea és Bogdan Dincă készítette. A Documentaria projektjét a News Spectrum Fellowships és az International Press Institute támogatta.

Link a teljes projekthez: https://www.commonground.documentaria.ro/wp/