Bár a gyönyörűséges toszkán táj természetes folytatása lehetne álomszép városainak a felidézése, amelyekre egyszer majd mindenképp sort kerítek, előbb hadd asszociáljak sokkal távolabbi vidékekre, amelyekről biztosan tudom, hogy érdeklődésre tartanak számot. Mert az internetes felület ezért is remek: pontos információt nyújt arról, hányan kattintottak az illető írásra. Az már teljesen más kérdés, hogy miért vonz sokkal több látogatót valamelyik rész, mint egy hasonló, és néha esetleg jobb vagy érdekesebb másik. Szívesen olvasnék ilyen jellegű kutatásról, különösen az eredményeiről. Hátha valaki megszívleli. Addig is igyekszem valami érdekeset elmondani Kínáról: a kínai tájról, amely változatosságával és sajátosságaival egyszersmind az ország arculatát is jelenti. Kína az az ország, amelyhez mindig legalább két-, de lehet, hogy többértelműen viszonyultam. Mivel a Kelet sosem vonzott, és ez az ellenállásom két nagy látogatásom után is megmaradt, ezért ez a híres ősi kultúra sem váltott ki különösebb érdeklődést belőlem: sosem foglalkoztam vele többet a kötelező ismereteknél, amelyet egy általános műveltséggel rendelkező embertől elvárok, elvárunk, illetve elvárnánk, ha még lenne ilyen. Mondom ezt azért (is), mert mára már tudjuk, lassan közmegegyezéssel is elismertük-forma, hogy márpedig általános műveltség nem létezik. Mert túl sok a felhalmozott ismeret, túl gyorsan változik a világ, túl kevés az állandó, biztos tudás. Ezzel ugyan vitáznék, de úgyis lehurrognának a korszellem korifeusai. Azt ellenben muszáj ideírnom, mert erről jutott eszembe, mit olvastam épp azelőtt, hogy nekifogtam volna ezeket a sorokat megírni. A facebookon egy anyaországi író posztolása alatti hozzászólásban használta valaki a „kékvérű nő” kifejezést, mire egy másik azzal reagált, hogy „ez a kategória már rég nem létezik. Akkoriban is csak a buta fejekben élt!” És ezt a kijelentést egy értelmiségi lájkolta! Milyen világban élünk, kérdem sokadszorra, ahol ezt az ökörséget nyilvánosan le lehet írni? Nem csak büntetlenül, de elismeréssel. Na, körülbelül ez a helyzet az általános műveltséggel is. Én tehát csak ilyen általános művelt szinten érdeklődtem Kína iránt. Miközben ugyanakkor másfelől izgatott, milyen lehet az az ország, ahonnan a Legszeretettebb hozta az ötleteit beolvasztás, falurombolás, kulturális forradalom, építkezési stílus és még sok egyéb ügyében. Persze ezzel párhuzamosan óhatatlanul kíváncsi lettem mindarra, ami egyre jobban mifelénk is terjedni kezdett róla, mint általános csodaszer a mindennapok gondjaira az orvoslásától kezdve a teáin keresztül a kínai meditációig és igazán ízletes konyhájáig. Meg az egyre gyakrabban hangoztatott, páratlanul gyors fejlődése is szöget ütött a fejembe. És végül a megfelelő ajánlat is összejött, amelyben legfontosabb látnivalói, az ún. Aranyháromszögön kívül néhány régi város, természeti érdekesség, meg az egykor európaiak uralta, mára visszacsatolt városai is benne voltak. Már a repülőről szerzett első benyomások is különlegesek voltak, hisz volt egy olyan nem túl hosszú időszak, amikor teljesen felhőtlen volt alattunk a táj, Kína pedig a levegőből olyan volt, mint egy megelevenedett hegy és vízrajzi térkép. A repülőn ablak mellett ültem, igaz, a szárnynál, ezért nem volt túl jó a kilátás, de így is sok mindent meg lehetett figyelni. Ameddig a szem ellátott, lent hegyvonulatok húzódtak, mintha sosem akarnának véget érni. És abból a magasságból a színek is csak a barna és a zöld sötétebb változatait mutatták. Meresztettem a szemem nagyon, hátha meglátom a Nagy Falat, a Csang csenget vagy Csenget – átírását kis- és nagybetűvel egyaránt megtaláljuk –, hisz tudjuk, azt tartja róla a fáma, hogy az a Föld egyetlen olyan építménye, amelyet akkor is láthatunk, ha az űrből, pontosabban a Holdról nézzük kedvenc sárgolyóbisunkat. Nyilván tudtam, hogy ez nem igaz. De azért reménykedtem, hátha legalább a repülőből megpillanthatom. Nem jött össze, mondom divatos szóval élve. Talán azért nem, mert nem nézhettem ki elég sokat és elég sokáig. De még valószínűbbnek tartom, hogy azért nem, mert bizony legtöbb helyen annyira romos lett mára, hogy még közelről sem egyszerű észrevenni. A híres Csang Csengről – így emlegetem, mert nagyon tetszik a hangzása – igazándiból azt sem lehet tudni, hogy mennyire nagy. Ugyanis minden hittel, elképzeléssel és mítosszal ellentétben, nem egy nagy egybefüggő falról van szó, hisz sosem volt az, hanem inkább sok kisebb erődítményről, melyeket az északi határok védelméért építettek az idők folyamán, úgy nagyjából kétezer éven keresztül. Itt megint mindenféle viták vannak, mert egyesek szerint már az i. e. 7. században elkezdték, vagyis akkor vannak rá az első utalások, mások egész pontosan i. e. 221–206. közé, a Quin (Csin) dinasztia idejére teszik építésének megkezdését. Ugyancsak ilyen bizonytalan a 17. századi befejezése, de a hossza is. Egyes könyvek egész pontosan 6350 kilométerben állapítják ezt meg. A valóságban és a szakemberek szerint ez a szám valahol 6 és 10 ezer km között mozog, annyira nehéz pontosan feltérképezni a Nagy Fal nagyságát. Ennek igen egyszerű, bár elképesztő oka van. Kínának a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogysem ilyenszerű adatokkal, egyáltalán a múlt építményeivel bajlódjék, kivéve néhány amatőr, észre nem vett, a szakmából kirekesztett lelkes érdeklődőt; külföldi szakembereket pedig – akik szívesen és aprólékosan tanulmányoznák a falat és nem csak – egyszerűen nem engednek a közelébe. Mint ahogyan más, még helyenként megmaradt emlékeik közelébe sem. Mint ahogyan úgy általában mindenféle egyéni látogatás, kószálás, felfedezés, ha nem is kifejezetten tilos, de igen hatékonyan akadályoztatott. Ezért olyan nehéz valódi képet kapni erről a hatalmas országról, és ezért annyira ellentétesek a benyomások és a vélemények. Vannak budapesti ismerőseim, akik dicshimnuszokat zengenek róla. Az egyik, egyetemi tanár, élete legnagyobb lehetőségének és élményének tekinti azt, hogy ott taníthat, és szeretne minél tovább ott maradni. Egy másik nagy kaliberű üzletember, aki a szó szoros értelmében ismeri az egész világot és egészen rendkívüli életpályát tud maga mögött, Pekinget tartja legkedvesebb tartózkodási helyének. Pekinget, ahol úton-útfélen, az épületekre, fákra vagy egyszerűen a járdára helyezett hangszórókból folyamatosan a rendszert, a vezetőket és hasonlókat éltető szövegeket harsognak az éterbe. Ismerjük. De a fővárosra majd még visszatérek. És a táj, a természet, meg a híres megvalósításaik furcsaságaira is. Albert Ildikó