Oaxaca neve az azték huaxacac szóból ered – így hívták az eredeti indián települést, amelynek a helyére épült – és azt jelenti, hogy „a tök orra”. Az elnevezés eredetét nem sikerült kiderítenem, ám attól még jól példázza, hogy a települések eredeti neve, mint ahogyan az őslakosoké is, mindig jelent is valamit, még akkor is, ha mára ezek a jelentések homályosakká váltak, és mi már nem tudjuk őket helyesen értelmezni. Oaxaca az azonos nevű állam művészeti és kulturális központja. Ott jártunkkor a lehető legmozgalmasabb arcát mutatta nekünk. Különben is azt szokták írni és mondogatni róla, hogy itt sok minden megtapasztalható Mexikó sajátosságaiból, és a valóság tényleg töményen hozta elénk mindazt, amit már részletekben említettem. Szépen kövezett utcái impozáns kőépületeivel és jellegzetes, gyarmati korból származó építményeivel, vagy kétszintes, árkádos, sok ajtós-ablakos-erkélyes, kecses, kovácsoltvasráccsal védett házaival szépek, patinásak és hangulatosak. Az utca képét sok helyütt nagy cégérek és az erkélyeken, ablakokban megjelenő különleges öltözetű, szimbolikus, életnagyságú bábuk tették még különlegesebbé. Jól esett – vagy pontosabban jól esett volna sokkal többet – sétálni egyrészt impozáns, múltat idéző, másrészt színes, elegáns utcáin, ahol valóban kissé időutazás-érzésem volt, mint gyakran nemcsak Mexikóban, de Latin-Amerika más helyein is. Terein minden pad, korlát meg a gyep, azaz minden hely, ahova ülni lehet, foglalt volt. Az emberek sokszor egyszerűen mintha csak lézengtek volna, vagy pihentek, beszélgettek, játszodtak, gyöngyöt raktak ki vagy az áruikat kínálták. De végig az utcákban is legtöbb helyütt bódék, asztalok vagy a járdára kuporodott árusok rakták ki mindenféle eladnivalóikat, köztük szépszámú színes, műanyag koponyát, napocskát, lepkét, ruhákat, ételféleségeket és minden egyéb elképzelhetőt. Híres fedett piaca szintén a közelből származó elnök nevét viselte és kissé frivolan azt is mondhatnánk, hogy nem hiába: felért annak híréhez. Mert az itt található dolgok nekem nem csak a sok különleges zöldségért, gyümölcsért, sajátos helyi fogásokért, hanem a már régtől ismert, spanyol eredetű húskészítményekért volt nagyon szimpatikus. Igaz, azt a fantasztikus teljesítményt, amit az óhazában tapasztaltam sonkaügyben, az Újvilágban sehol nem találtam. Az egyik legkülönlegesebb gasztronómiai élményem ugyanis nem ízhez, aromához, küllemhez kötött, illetve csak részben és nem elsődlegesen ehhez, hanem a kiszolgáló virtuóz szeleteléséhez. Történt ugyanis anno, mikor először fordultam meg spanyolföldön, hogy szinte az első napokban megcsodáltam a mindenütt lógó sonkakölteményeiket, és nyilván szinte azonnal szerettem volna megkóstolni a híres, hosszan pácolt, füstölt, sokáig érlelt különlegességet. Arrafelé az a szokás, hogy nyugodtan kérhetsz egy szeletet, így tettem magam is, és aztán szájtátva néztem, ahogyan a hentes (vajon még mindig így hívják?) hatalmas, rendkívül élesre fent késével, mint egy karddal, finom és elegáns suhintással lekanyarított nekem egy cigarettapapír vékonyságú szeletet a felfüggesztett jókora combból. Zsonglőrszerű ügyességével csak a hús zamata vetekedett. Ilyen emlékeket idézett tehát a piaci kolbász és egyéb húsok sokadalma. Több helyen a már ismert, gyönyörű népi szőttesek kínálata másabb, művészi, egyedi darabokkal egészült ki. Talán leghíresebb temploma, a Szent Domokos-kolostor, névadója tiszteletére szinte minden városban emeltek templomot, ami azt valószínűsíti, hogy az általa alapított rend szerzetesei voltak itt legelőbb, és talán a leghatalmasabbak is, a kolostor tehát az egyik legszebb belsővel rendelkezik, azok között, amelyeket arrafele láttam. Az épület különlegessége, hogy a mennyezete, és a falak szinte mindenhol – az oszlopok és boltívek meg külön keretezve – stukkóval díszítettek: életfa, családfa, rengeteg személlyel, indás, girlandos növények, stilizált kagylók, színesen öltözött, kagylószerű glóriás szentek, számtalan pufók kis angyalka és ki tudja még mi minden és mindenki kapott helyet benne, a rengeteg arannyal és a néhol görögös elemekkel kissé bizánci hangulatot kölcsönözve az egésznek. Ha valami még felülmúlhatta ezt a gyönyörűséget, az Puebla hasonlóan Szent Domonkosról elnevezett Rózsafüzér-kápolnája volt, amelyet szokás – mint különben más különlegesen szép vagy értékes dolgokat is – a világ nyolcadik csodájaként emlegetni, amivel azonban inkább csak a rendkívüliségét lehet sugallni, hisz valódi rangsorolást ki tudna ma tenni. Szóval szokás annak nevezni, mert gazdag, barokk, 24 karátos arannyal bevont, lisztből, vízből és tojásfehérjéből készült vakolatdíszei, amelyek a rózsafüzér misztériumát, bibliai jelenteket, Máriához és Jézushoz köthető személyeket, erényeket, a Szentlélek ajándékait ábrázolják, bámulatosan szépek és elárasztják a kápolna minden részét, a kupolát is. Számomra ellenben a legkülönlegesebb az oltár központi figurája, a hatalmas koronával ábrázolt Szűz Mária volt, aki hófehér (menyasszonyinak beillő) ruhában, fehér fátyollal tartja karján a szintén koronás és koravén, tulajdonképpen felnőtt ábrázatú, aprócska Jézust, lábánál hatalmas lefektetett ezüst félholddal. Puebla, ahol ez a csoda található, a hasonló nevű állam fővárosa, az ország negyedik városa, mely a Cuetlaxcoapan, azaz a „Hely, ahol a kígyók vedlenek” nevű navatl település helyén épült, Pueblo Magico minősítéssel, agglomerációként több, mint 2 és félmillió lakossal. Hangulata is igazi nagyvárosi, ami közelebb állt Mexikóvároséhoz, de egzotikusabb annál. Megőrizte gyarmati jellegét, ugyanakkor szép, gondozott és mivel innen indult a híres spanyol kerámia, a Talavera de la Reina meghonosítása, nem véletlen, hogy a házak fala sokszor csempével díszített. Az élet hasonlóan zajlik, mint az említett városokban, csak talán minden nagyobb léptékben. Ráadásul sok minden a leg minősítést vindikálja: itt kóstoltuk a legjobb molét, a legigazibb csokoládészószt, a legfinomabb pirított szöcskét. Mint ahogyan itt láttuk a leggyönyörűbb szőtteseket, a legszebb festményeket a számtalan galériájukban (amivel máshol nem is találkoztunk), és a legkülönlegesebb maskarákat, akik ott ténferegtek és ijesztgették vagy csábítgatták az arra járókat: embernél nagyobb Mickey egér, csontváz, rák, hüllő, ördög és ki tudja, még hányféle kedves szörny. Azt hiszem, Mexikó egyik legsokoldalúbb, legszebb, de ezért is, meg a méreteiért is, a rövid időért is, egyik legnehezebben áttekinthető városában jártunk.

Albert Ildikó