borús égbolt
Betegek vagyunk…
… mondja egy ismerősöm. Aggódva kérdem: mind, az egész család? Ő furán néz rám, hogy mit idétlenkedem, majd belevág kisgyereke tüneteinek felsorolásába. Igen, arról a jelenségről van szó, amikor felnőtt emberek már bilibe kakálnak, még szopiznak, de már öt hónaposak, és fel tudnak állni a kiságyban.
Bevallom, mindig bántotta a fülemet ez a fejedelmi többes, bár jól értem, hogy mögötte az a szinte teljes testi-lelki szimbiózis áll, ami a kisbaba és anyukája között kialakul. Ami az elején teljesen természetes, még a hormonok is azt „diktálják”, hogy az anya minden idegszálával kicsijére hangolódjon, együtt éljen, érezzen vele. Ennek megvan a maga evolúciós és pszichológiai haszna, csak hát nem lenne muszáj még a beszédben is megjelennie, mert – legyünk őszinték – eléggé vicces tud lenni, amikor az anyuka büszkén mondja, hogy már két foguk is van.
Jó esetben lecseng pár hónap alatt ez a kommunikációban is testet öltő azonosulás, gyakran viszont tovább él. Ha már iskolás a gyerek, de anyuka még mindig úgy fogalmaz, hogy „képzeld, rossz jegyet kaptunk matekből”, akkor már kicsit sok.
Miért is? Mert a gyerek, már pici korában is, különálló entitás, önálló személyiség. A szülőnek pedig az a dolga, hogy ennek fejlesztésében segítse, és már az első időktől kezdve gyakorolja az elengedés képességét. Az a mód, ahogy fogalmazunk, sokat elárul arról, hogy miként éljük meg a világot, kapcsolatainkat, s ha pár éves gyerekkel is él a „mi jelenség”, akkor valószínűleg nehezen megy az önállóságra nevelés, a leválás anyuka és gyereke között, akkor talán már mi magunk is elvesztünk a nagy azonosulásban, az anyaság útvesztőiben…
A szavaknak hatalmuk van. A bennük megnyilvánuló összefonódás béklyó is tud lenni, ami az önálló lépések megtételében, az éntudat kialakulásában, saját tapasztalatok, élmények megszerzésében, megélésben akadályozza a gyereket. És a szülőtől tanulja a beszédet (is) ugyebár, például a személyes névmások használatát…
Az összefonódásból hamar rátelepedés lehet. Pedig talpraesett, önálló egyéniségeket akarunk nevelni, nem? És saját életünk is van az anyaságon túl. Vagy nincs?
Asztalos Ágnes
