Saját magáról nem szívesen beszél, de a vasútról akár egy álló napon keresztül is mesélné a történeteket a 81-dik évében járó Stoian Teodor. Galacon született, de csaknem az egész élete Csíkszeredához kötődik. [caption id="attachment_31869" align="aligncenter" width="620"] Fotó: László Róbert[/caption] – Csíkszeredában kezdtem a gyakornokságot az 1960-as években, amikor elvégeztem a vasúti szakot. A vasútállomást 1972. május 5-én vettem át, miután meghalt a volt főnök, Munteanu. 1985-ig voltam állomásfőnök, akkor áthelyeztek Madéfalvára. Ez volt valakinek az érdeke… – Gyönyörűen beszél magyarul… – Édesanyám magyar volt, Kerezsi lány. A szüleim Brus­tu­roasán ismerkedtek meg, ez Pa­lánkán túl az első község. Bálban voltak, s édesapám átvette a hegedűt – ugyanis nagyon szépen hegedült, önszorgalomból tanulta –, s azután, amikor felkérte édesanyámat táncolni, arról beszéltek, hogy ő is játszik zongorán, mert hét évet tanult a gyergyói zárdában. Végül a hegedű és a zongora összehozta őket, s így lett a család. Édesanyám szülei akkor Brusturoasán laktak. Apám ügyvédnek készült Iași-ba, ott végezte a líceumot, de jött a háborús időszak, a zűrzavar… Aztán édesapám Galacon szolgált, szintén a vasútnál, amikor születtem, de gyerekkoromban is sok időt töltöttem Csíkszeredában. Még útlevéllel is jártam ide édesanyámmal a nagyszülőkhöz, mert akkor már itt laktak, a Vákár-féle lakásban a mai polgármesteri hivatal mellett. Útlevéllel jöttünk át Gyimesen, úgy, hogy láttam a katonákat, a sorompót, hatéves gyermekként. Érdekes volt. Vécseyékkel együtt játszottunk mint gyermekek, s amikor masíroztak a katonák Zsögödből felfelé, mert a várban volt a kaszárnya, mi gyermekek mentünk rollerrel utánuk, egy román és egy magyar… Szép volt itt, de nagyon érdekes volt a túlsó felén is… Gazdagság volt Romániában a háború alatt, ahogy emlékszem, a városban még a kéregető is hosszú veknit tartott a hóna alatt, úgy ette és közben kéregetett. Még a németek is csodálkoztak. Galacon a lakásunk is a német parancsnokság mellett volt közvetlenül, egy ikerház. Édesanyámék perfekt beszéltek németül és a parancsnokságnak szüksége volt a vonatszerelvényekre, így sokszor elbeszélgettek, és a német tisztek csodálkoztak, hogy Romániában a piac milyen gazdag, milyen finom gyümölcsöket lehet kapni… – Jelezte, hogy inkább az állomásról beszélne és mutatott egy régi képeslapot az Erzsébet-szoborról, az elhanyagolt állomás melletti parkról, még fénykorából… – Úgy tudom, hogy Erdélyben 96 Sziszi-szobrot készítettek. Azt nem tudom, hogy egy mester készítette-e vagy különbözők voltak a szobrok. A 96 szoborból egy maradt meg ebben a zónában, Fogaras mellett, egy templom udvarán. Ez a képeslap nagyon sokat elárul. Ha a hátára nem volna semmi sem írva, akkor is meg lehetne állapítani, hogy melyik évben készült, a növényzet után, a fák után. 1897-ben építették az állomást, akkor ültették a kicsi csemetéket. A képen a fáknak a növése tíz évet mutat. A másik érdekesség a szökőkút. Ez a szökőkút három méter magasságra dobta a vizet, annak ellenére, hogy Szeredában nem volt villany, nem volt vízvezeték. Hogyan oldották meg? Sok mérnöknek feltettem a kérdést, de senki sem tudott felelni. Egyik azt mondta, a kanálisból, másik azt, hogy a vízvezetékből, de az nem volt, és villany sem, hogy villanymotort hajtsanak. Ártézi víz nincs ott, az Oltról sem hozhatták, mert igen messze van… Megmondom én, hogyan! A vasút idáig jött, Csíkszeredáig, itt volt egy forgólap, amelyre a mozdony ráment, két ember rúddal megfogta, és a sínen az orrával Brassó felé fordította. Amikor a mozdony bement, hogy fordítsák meg, akkor kellett szenet tenni – Brassóig olyan öt tonna szenet evett meg a mozdony. A működéséhez kellett szén és víz, ehhez pedig vízvezeték helyett egy víztorony, amelynek a tartályából eséssel jött le a víz. Úgy gondolom, hogy annak idején a mai felüljárónál volt ez a víztorony. Amikor építették a felüljárót, akkor bejött az építőtelep vezetője – nagy nehézséggel épült, mert nem zárták le a forgalmat –, és azt mondta: „Főnök úr, kaptunk egy várfalat! Ahogy ástuk a pillérnek a gödröt, egy kör alakú építmény bukkant elő a földből.” Jeleztük a múzeumnak, s ott azt mondták, nem létezik, hogy vár lenne, inkább valami egyéb. Tudja mi lehetett? Szerintem a víztorony, vagyis a forgó platninak a fundamentuma. És az Erzsébet-park szökőkútja ennek a víztoronynak a segítségével működött. – Említette, hogy az állomással kapcsolatban nemcsak a technikai megoldások az érdekesek, hanem a történések is… – Hát igen. Emlékszem például édesapámnak egyik történetére, amit gyermekkoromban mesélt, s én rögzítettem: a katonavonatokat, amikor az orosz területen folyt a háború, Marosvásárhely–Déda–Madéfalva–Gyimes útvoÜnalon hozták és úgy vitték a frontra. Amikor Gyimesig elért a vonat, ott egy fékpróbát csináltak, mert az a legmagasabb állomás. De egyszer becsúszott valami hiba, s a vonat elszabadult. A fűtő leszökött a vonatról, maradt csak a mozdonyvezető. Volt egy olyan szabály, ami most is megvan, hogy ha egy vonat elszabadul lejtőn, azt nem lehet megállítani, addig megy, amíg megütközik, de volt egy sípjel, amit minden forgalmista felismert, s arról tudta, hogy elszabadult szerelvénnyel van dolga, s rögtön engedélyt kért, hogy szabad utat adjanak. A jelt leadta a mozdonyvezető a palánkai állomáson, onnan adták tovább, hogy a vonat elszabadult, s szabad utat engedtek Comănești-ig. Comănești-en a mozdonyvezető, ahogy utólag mesélte, megijedt, attól félt, hogy az ottani kanyarban kiugrik a mozdony. Comănești-től szabad utat engedtek Moinești-ig, és végül, amikor megállt a vonat, akkor a rajta utazó tisztek azt mondták, hogy ilyen gyors vonatot még Németországban sem láttak… Elmesélek még egy történetet:1983–84-ben lehetett, hogy egyik nagyon ügyes forgalmista, Mandel Béla felhívta a figyelmemet, hogy három disznó mindig jön keresztül a síneken, ahogy elmennek a vonatok és felszabadul az állomás, és a gabonaraktártól mennek a Fürdő utca felé. Megnéztem, nagy disznók voltak, a vagon kerekénél egy arasszal nagyobbak, két fehér és egy fekete. Utánanéztem, hogy kié lehetnek. Hát az illetőnek volt esze… odaszoktatta még kicsi korukban a disznóit a gabonaraktárhoz, ott jóllaktak a földre lehullt gabonából s délután mentek haza jóllakva. Aztán mondtam a vasúti milicistának, Doroftei-nek, hogy van három illető, aki nagyon gyűjti a gabonát, s ő erre fenekedett, hogy elveszi a buletinjüket, bárkik legyenek. Aztán egyszer megmutattam neki, hogy kik azok… [caption id="attachment_31871" align="aligncenter" width="620"] A szökőkút rejtélyére a mérnökök sem tudtak rájönnikorabeli képeslap[/caption] – Látom, még ma is derül az eseten… Voltak érdekes, különleges látogatók, akik vonaton érkeztek Csíkszeredába? – Mondok egy különleges ese­tet. Egyszer 1981-ben Mező Marika, a pénztárnoknő a rendes reggeli beszámolókor jelentette, hogy semmi különös nem történt, de volt egy japán utasunk. Mondom, hogy hát olyan utas, mint a többi! Nem, azt mondja Marika, ez itt maradt. Lekéste a vonatot, s ott alszik a váróteremben egy padon. Lementem, hát tényleg ott volt, betakarózva egy vékony takaróval, amit magával hozott. Megmozgattam, s amikor látta, hogy egyenruhában vagyok, egy kicsit megijedt. Aztán a németül, angolul tudók magyarázták neki, hogy jöjjön be az irodába. Mondtam a lányoknak, hogy hozzanak kávét, szendvicset, kínáljuk meg, s beszélgessünk vele. Akkor már kész volt az IFT, a magasfeszültségű épület, ami a villanyellátásért épült. Annak a főnökét is lehívtam. A japán bemutatkozott, úgy hívták, hogy Zigeo Ogasahara. Kiderült, hogy letették a vonatról, Máramaroson szeretett volna kerámiát vásárolni, s azt mondták neki, hogy szálljon le itt, mert kap Csíkszeredában. Elvittem Somlyóra, megmutattam a templomot, a Nagy Imre Galériát, a múzeumot, nagyon tetszett. Három év múlva ismét meglátogatott, és azóta minden évben köszöntőt küld. – Miért lett vasutas? A családi indíttatás miatt? – Én eredetileg repülős mérnök akartam lenni. Elmentem Bukarestbe felvételizni, de abban az évben, amikor mi érettségiztünk, érettségiztek a tizedik osztályt végzettek is (orosz mintára), és rengeteg végzős volt. 1700-an jelentkeztünk a katonai egyetemre. Megijedtem, amikor megláttam, hogy az udvaron mennyien vagyunk… Akkor már édesanyámnak a leánytestvére Brazíliában, Sao Paulóban volt, mert ahogy jött a front, a férjével elhúzódtak. Ez számomra fekete pontot jelentett, mert akkor repülős mérnöknek csak azt vették fel, akinek tökéletes volt a családi háttere: nem volt a családban kulák, sem hivatalnok származású, sem külföldi rokon stb. Így aztán nem vettek fel. – És megszerette a vasutat… – A vasút a fegyelmet és a szabályok pontos betartását követeli meg, ezért szerettem. Mi külön állam voltunk az államban a múlt rendszerben is. A kollégák nem azt mondták, hogy főnök elvtárs, hanem „főnök úr”, románul „domnul șef”. Ez volt a megszólítás. – Politikusok utaztak vonattal? – Utaztak. Amikor a Nagy Nemzetgyűlés ülésezett Bukarestben, Csíkszeredából is teljes vagonok mentek. Madéfalván összeszerelték a szerelvényt, amely két mozdonnyal kellett menjen, ha netán meghibásodna az egyik, legyen pótlás. A vagonokat megvizsgálták a lakatosok, a kocsiszerelők, és miután a forgalomnak átadták, csak az szállhatott fel, akinek a szekuritaté megengedte. Attól a pillanattól nem volt szabad vasutasnak sem felszállnia, csak esetleg annak, akinek szolgálati tevékenysége volt. – Mit érez, ha ránéz most a csíkszeredai állomásra? – Most rossz érzés ránézni. Mikor látom, hogy mennyi a burján, hogy az aluljáró mennyire koszos, hogy ott minden hogy néz ki…! S nemcsak az állomás, hanem a környéke és a vasúti sínek melletti rész is. De az állomás különösen siralmas. Fel van írva Miercurea Ciuc, fehér alapon feketével, és annyira koszos, hogy silabizálni kell, hogy körülbelül melyik milyen betű. Mindez nemcsak pénz függvénye, az emberektől is függ. Az ember szenteli meg a helyet, de ehhez ember is kell… Csakhogy úgy tudom, jelenleg nagyon kevés az alkalmazott a vasútnál, úgyhogy ez egy ördögi kör. Daczó Katalin