Kulcsár-Székely Attila színművész Marosvásárhelyen szüle­tett, a Bolyai Gimnáziumban érett­ségizett, majd segédszínészként dolgozott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál. Miután elvégezte a színiakadémiát 1996-ban, a szatmárnémeti Északi Színházhoz szerződött, aztán a tatabányai Jászai Mari Színháznál, majd a nyírbátori Talán Színháznál dolgozott. Később, szülővárosába visszatérve kipróbálta képességeit a rádiózásban, játszott a Yorick Stúdió színpadán és az aradi Kamaraszínháznál, majd közéleti szerepet is vállalva, 2008-ban Borbély László fejlesztési, középítkezési és lakásügyi miniszter tanácsadója, irodavezetője is volt. Innen tért vissza eredeti szakmájához. [caption id="attachment_52709" align="aligncenter" width="451"] Fotó: jegy.hu[/caption] – Mikor és hogyan került Szé­kelyudvarhelyre, mert én az itteni színháznál ismertem meg, mint a társulat egyik oszlopos és meghatározó művészét? – 2009-ben jöttem Székely­ud­varhelyre, amikor Marosvásárhelyen megszűnt a munkám Borbély László miniszter mellett, hiszen akkor véget ért az ő megbízatása is. Úgy döntöttem, vissza kéne térni a kaptafához. A marosvásárhelyi színház nem vonzott, ellenben a Szé­kelyföld már régóta. Megkerestem Bunta Levente akkori polgármestert, és elkezdődött a nyolcéves együttműködés a színházzal mint színész, és később jó barátság alakult ki köztünk, sokat segítettem a munkájában. – Mit jelentett udvarhelyi színésznek lenni, milyen szerepeket kapott? És milyen magánéleti örömökben, elégtételekben volt része? – A színház szempontjából egyrészt nem jelentett felhőtlen örömöt, mivel sajnos elég hamar kiderült, hogy különbözik a véleményünk a „színházcsinálásról”, én nagyon hiányolom a klasszikus, hagyományos színházakat Erdélyből, ők a modern irányt választották, aminek szerintem nincs helye egy ilyen kisvárosban. Másrészt azonban itt szökkentek szárba a szórványmagyar programot szolgáló egyéni előadásaim, kezdetben a színház támogatásával, később viszont már csak a tűrésével, ami tovább ásta az árkot köztünk… Magánéletileg szép volt ez a nyolc év, volt benne minden, ami izgalmassá teszi az életet, voltak benne új kihívások, mint az önkormányzati munka, voltak benne nagy csalódások, mint például a politika, és kiderült: a Székelyföld sem más bizonyos szempontból, mint bármilyen másik vidék a világon, ezt is a szó szoros értelmében emberek lakják… Nagyon fontos volt, sikernek számított az ülkei kaland, hiszen megvásároltunk egy régi parasztházat, és nagyrészt saját kezünkkel, barátok segítségével újítottuk fel… Ez talán a legnagyobb fájdalom, amit magunk mögött hagyunk, mert eladjuk… – Melyik szerepére emlékszik szívesen? – Mondhatnám, hogy a Nórából a doktor, vagy a Portugálból a kocsmáros a két legszebb emlék, de az az igazság, hogy a legnagyobb szakmai elégtételt a Wass Albert írásaiból összeállított Mustármag című egyéni előadásom hozta meg… Remélem, azt csak a most bemutatandó A remények hajója fogja felülmúlni… – Volt-e kudarca? Nem a színpadon, inkább a civil életben? Milyen volt itt a közéleti „szereplése”? – Azt kell mondjam, hogy hál’ istennek volt számtalan kudarc is, egyrészt mert úgy gondolom, hogy Ő egyenlően méri a dolgokat és, ha csak jó történne, azt jelentené, valami gond van, másrészt, mert minden átélt kudarctól csak erősebb lesz az ember, minden szempontból… A legnagyobb kudarcom a közéletben az volt, amikor a feleségemmel egy abszolút egyértelmű jó cselekedetet hajtottunk végre, igaz súrolva némi szabályok határait, amit aztán egyrészt politikai okokból teljesen kiforgattak és meghurcoltak bennünket, és még azok is, akiken segítettünk, hátat fordítottak nekünk… – Emlékezetes egyéni előadói estjei voltak, amelyekkel járta a Kárpát-medencét. Gyakran fellépett Magyarországon, a Bánságban, Dél- és Közép-Erdély magyar szórványában. Mi lesz ezekkel az előadásokkal? Hát az ottani közösségével? Majd Magyarországról fog visszajárni? – A szórványprogram reményeim szerint folytatódni fog, pontosan úgy, hogy nem innen megyek oda, hanem onnan jövök ide vissza… Kilométerben ugyanannyi, de minőségben klasszisokkal jobb lesz… – Mihez kezd Magyarországon? Máris van színészi szerződése? És a családja is képes lesz majd Miskolcon meggyökeresedni? Ők is megtalálják a helyüket? – Augusztus 1-től a miskolci Csodamalom bábszínházat erősítem. Egyszerűen azért, mert bár sok választási lehetőségem volt, a bábszínház igazgatója megkeresett, és azt mondta, nagy szüksége van rám… Akkor meg miért is ne! A választásunkban, hogy Miskolcra költözünk, nagy szerepet játszott az a nem mindennapi ajánlat, amelyet a radiológus szakorvos feleségem az ottani megyei kórháztól kapott, és amit ők messzemenően be is tartottak… Szeptember óta ott dolgozik, a fiunk pedig sikeresen felvételizett kilencedik osztályba az egyik legerősebb miskolci gimnáziumba, a Zrínyi Ilonába. Hivatásomból adódóan nem olyan nagy dolog a hely-, város-, vagy akár országváltás sem, de természetesen mindig haza fogunk járni – és az elmúlt nyolc évnek köszönhetően mindig egy kicsit hevesebb szívdobogással – Székelyföldre és Udvarhelyre… Simó Márton