A közelmúltban tartották Szé­kely­udvarhelyen a Boróka Nép­táncegyüttes fennállásának hu­szadik évfordulós ünnepségét, a hét végén pedig a IX. Gyü­mölcs­fesztivál és az Erdélyi Tánc­ház­találkozó egyesített programkínálatát színesítették. Ebből az alkalomból Kelemen Erzsébettel, az együttes alapítójával és vezetőjével beszélgettünk, röviden áttekintve a múltat, értékelve a jelent, próbálva a jövőbe pillantani. [caption id="attachment_57157" align="aligncenter" width="757"] Fotó: Dávid Botond[/caption] – Az iskola névadó ünnepségére készültünk, a mezőgazdasági szakközépiskola szerette volna felvenni Eötvös József nevét, de tulajdonképpen már egy évvel azelőtt hozzáláttunk. Az első és meghatározó Boróka-előadás aztán 1997 szeptemberében volt. – Voltak ide vonatkozó tapasztalatai? – Egyrészt az otthoni indíttatás volt meghatározó a Homo­ródmentéről, a mi gyermek- és ifjúkorunkban természetes volt, hogy középiskolába már úgy érkeztünk, hogy ismertük a népi táncokat. Aztán fontos előzmény volt még, hogy főiskolásként a Maros Művészegyüttesben táncolhattam 1968 és 1970 között. Fiatal tanárként kezdettől bekapcsolódtam a műkedvelő tevékenységbe, úgyhogy szorult belém annyi tapasztalat és bátorság, hogy egy nagyobb és tartósabb csoportot merjek létrehozni. Egyébként ez volt az egyik nagy álmom, amelyet sokáig dédelgettem magamban. – Hogyan tudott megélni, fenn­maradni ez az iskolák közötti együttes? – Akkortájt kezdett ismét éledezni a rendszerváltozás utáni tánc­mozgalom, kezdtek magukhoz térni az intézmények, s ráadásul észleltem, hogy a közép- és az általános iskolás korú gyermekek határozottan igénylik, hogy szervezett formában táncolhassanak. – Hány aktív tagja van? Van-e utánpótlás? Hányan fordultak meg az együttesben a húsz év alatt? – Most 70 olyan táncosunk van, aki felléphet. Három korosztályos csoportunk van: 6–8 évesek, az „aprók”, a 9–13 évesek, a „közepesek” és 14–18 évesek, a „nagyok”. Volt év, amikor 100 táncosunk volt. Az átlag azonban a 80 aktív táncos. Mivel nagyjából négyévente cserélődnek a „nagyok”, hiszen érettségizve másfelé tanulnak tovább, elmondhatom, hogy több száz, talán ezernél is több fiatal sajátította el életre szólóan a Borókában a néptánc alapjait. Sokakat a pályaválasztásban is befolyásolt, de túl ezen, nagyon sokan emberi tartást, türelmet, toleranciát tanultak, hiszen meg kellett szokniuk a csoportmunkát. – Melyek voltak az utóbbi időszak leginkább emlékezetes eseményei? – Talán az ezredforduló utáni évek voltak a legszebbek, mert akkor kezdődött az együttes felívelése. Kijutottunk a CIOFF-fesztiválokra (International Council of Or­ga­ni­sations of Folklore Festivals, azaz a Folklórfesztiválok Nemzetközi Szövetsége, amely az UNESCO égisze alatt, annak védnökségével működik), s így elmehettünk – többek között – Finnországba, Törökországba, Csehországba, Albániába, Bosznia-Hercegovinába, s ez a sorozat a mai napig tart… És a Kárpát-medencében is sok helyen felfigyeltek ránk. – Hogyan jött létre a huszadik évfordulóra szervezett gálaműsor? Kinek volt az ötlete? Ki támogatta? – A gálaműsort táncoktatóink állították össze, összesen hatan, akik közül öten szintén tagjai voltak a Borókának egészen 18 éves korukig, ők most öten a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tagjai. Hozó Levente, Bara Szabolcs, Laczkó-Benedek Tünde, Györgylőrincz Albert és Gábor Dénes – hatodik segítőnk, aki részt vállalt a koreográfia kialakításában pedig Rigmányi Lajos, ő csíkszeredai. Ez a program azonban nem valósulhatott volna meg Hargita Megye Tanácsa anyagi segítsége és a helyi önkormányzat hozzáállása nélkül. – Hogyan tovább? Mi lesz a következő években? Gondolt-e arra, hogy átadja a stafétát? Olyan emberre gondol, aki menedzser és művész is egy személyben? – Az idei év is roppant mozgalmas volt, április folyamán Isztambulban, júliusban Macedóniában jártunk két CIOFF-fesztiválon, augusztusban pedig Bécsben, a Szent István-napi ünnepségeken vendégszerepeltünk, október 10-én Albániába megyünk, október 20-23. között pedig Budapesten lesznek fellépéseink, többek között koszorúzni is fogunk az1956-os megemlékezéseken, ennek is hagyománya van, hiszen immár 18. alkalommal veszünk részt a központi állami ünnepségeken. Régóta keresem a vezetésre alkalmas személyt. Van korábbi tagunk, akinek megvannak a képességei, kellő rálátása van, ért hozzá, táncolni is tud, de még nem meri vállalni. Egyelőre nem kell erőltetni a váltást, dolgozunk tovább a megszokott módon, aztán bízunk abban, hogy az élet majd megoldja, akkor kerül közénk a megfelelő ember, amikor majd halaszthatatlan lesz a nemzedékváltás. Simó Márton