Beszélgetés Jánosi Csaba geológussal: Jó világ a geológusoké
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Jánosi Csaba geológust Kőváry László-díjjal jutalmazta a Székelyföld borvizeinek háromkötetes összefoglalásával, illetve ismeretterjesztő írásaival elért eredményeiért és az ország első borvízmúzeumának létrehozásáért. Az EMKE Kőváry László-díját azok kaphatják meg, akik hozzájárultak a honismeret gazdagításához, népszerűsítéséhez: Jánosi Csaba geológus munkájával épp ezt érte el.
‒ Honnan ered a természet iránti szeretete?
‒ Nagytusnádon, falusi gyermekként nőttem fel. Vigyáztunk a tehenekre, más háziállatokra, közben pedig állandó kapcsolatban voltunk a természettel, nem úgy, mint a városi gyerekek. Valószínűleg innen ered, de később a tanáraim is befolyásoltak. Kristó András földrajztanár létrehozott a gimnáziumban egy földrajzkört, önképzőkört, amellyel sokat kirándultunk, táboroztunk a homoródalmási karsztvidéken. De nem egyszerű kirándulások voltak ezek, ugyanis Kristó András bevezetett a földtudományokba: feltérképeztük a homoródalmási karsztvidéket, geomorfológiai térképet készítettünk, vízméréseket végeztünk a Vargyas-patakon. A táborozás után megszerkesztettük a karsztvidék geomorfológiai térképét, amelyet a tanár úr publikált is. A tudományos munka mellett élmény volt a táborozás is: főztünk, sátorban laktunk, zászlónk is volt, amelyen egy földgömb volt. Tizenöt diák volt tagja az önképzőkörnek, ebből a csapatból ketten geológusok lettünk: én és a csíkszentkirályi Benedek József, aki most Sepsiszentgyörgyön él. Az önképzőköri évek alatt készítettük el a Szent Anna-tó mélységtérképét, valamint a Mohos-tőzegláp hidrológiai térképét is. Három nap alatt közel négyszáz léket vágtunk a befagyott jégen. Akkor a legmélyebb pont több mint nyolc méter volt, s habár sokszor mondják, hogy feltelt a tó, nemrég egy mintavétel alkalmával kiderült, hogy ugyanilyen mély most is. Két év alatt rengeteg dolgozatot írtunk az önképzőkörben, sokat tanultunk.
‒ A további pályaválasztását is meghatározták ezek a tapasztalatok…
‒ Három év katonaság után felvételiztem az egyetemre. Első alkalommal nem mertem geológiára menni, mert csak két hely volt, így akkor agronómiára jelentkeztem, de nem sikerült. Következő évben már nem akartam többet kísérletezni az agronómián, végül bejutottam a Babeș‒Bolyai Tudományegyetem Biológia, Földrajz és Geológia Karán a Mérnökgeológia és geofizika szakra.
‒ Amikor nekifogott a székelyföldi borvízforrások vizsgálatának, mennyire volt ez kutatott terület?
‒ Az udvarhelyi Bányai János hidrogeológusként, geológusként az ásványvizekről nagyon átfogó kutatást végzett. Térképeket készített, sok tanulmányt írt, kiemelkedő egyéniség volt. A székelyföldi borvizekről egyébként sok szakirodalom található. Mi kezdetben, diákkorunkban borvízkatasztert készítettünk, hiszen nem volt elegendő tudományos hátterünk másfajta vizsgálatokhoz. Később, az egyetemen az államvizsga-dolgozatomban az Alcsíki-medence borvizeiről írtam, Zsögödtől egészen Sepsibükszádig közel négyszáz borvízforrást térképeztem fel. Ekkor Marosi Pál volt a hidrogeológia-tanárom, bevezetett az ásványvizek vallatásába, így tudtam írni az alcsíki ásványvizek vízkémiájáról. Felhasználtam a már meglévő vegyelemzéseket is. Az egyetem elvégzése után az IPEG-nél, a Hargita Geológiai Kutató és Feltáró Vállalatnál kezdtem dolgozni, előbb Balánbányán, majd Csíkszeredában, a székhelyen. A vállalat kutatócsoportjába kerültem, és megvizsgáltuk a Csomád-hegységben a horzsakő, Erdővidéken az azbeszt, Hágótőn és Orotván a szienit, a Kakukk-hegyen pedig a kaolin előfordulását. Ezt követően három évig kutattuk, vizsgáltuk a székelyföldi ásványvizeket. Hol autóval, hol biciklivel, hol gyalog indultunk útnak. Hargita megye minden részét bejártuk, minden forrásból vettünk egy liter vízmintát, amelyeket Bukarestben elemeztek.
‒ A munkát sosem hagyta abba. Mikor kezdett ismeretterjesztő írásokat is közölni?
‒ A változás után megalakult a CsTTE, a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület, amelynek az elnöke vagyok kilencvenkettő óta. Az egyesület keretén belül kezdtünk el ismeretterjesztő kiadványokat készíteni, kirándulások és kutatások alatt összegyűjtött információkat közölni. Előbb a Székelyföldi fürdők, gyógyhelyek című kiadványt írtuk meg, majd a Székelyföld borvizei című kötetet és végül a Székelyföld fürdői címűt. Az utóbbit egészíti ki a nemrég megjelent Székelyföldi mofettáskönyv. Ezek mind többszerzős kötetek. A Polgár-Társ Alapítvánnyal közreműködve a CsTTE keretén belül hoztuk létre az ország első borvízmúzeumát Nagytusnádon, valamint a Borvízutat, amely a csíkszeredai Olt-hídtól indul, egészen a tusnádi Nádasfürdőig. Ez egy bicikliút volt az Olt töltésén, a patakokon hidakat készítettünk és kijelöltük az útvonalat, de sajnos ezt nem gondozták, így tönkrement. Tél-túl egy-két zöld tábla még látható… A Csomád Bálványos Kistérség Társulással fürdőépítő kalákát szerveztünk: elkészítettük Lázárfalván a Nyírfürdőt és Sószékfürdőt, Kászonban a
Sóskutat, Csíkszentkirályon
a Borsáros-fürdőt, Csíksomlyón a Barátok feredőjét, Csobotfalván
a Kerekeger-feredőt, Csíkszenttamáson a Szent Anna-fürdőt, és még sorolhatnám.
‒ Érthető, hogy miért különleges Székelyföld egy geológus számára…
‒ Bányai János is azt mondta, hogy ha Finnországot az ezer tó országának tartják, akkor Székelyföldet az ezer ásványvíz földjének lehet tekinteni. Ő azt állította, hogy több mint kétezer forrás van, mi ezernegyvenről írtunk a könyvünkben. Vannak források, amelyeknek nincs nevük, vagy csoportosan fordulnak elő. Az az érdekességük ezeknek a forrásoknak, hogy vegyi összetétel szerint rendkívül változatosak. Udvarhelyszéken uralkodók a sós források, mert közel van a sótömzs. A vegyelemzések arra is rávilágítanak, hogy a Gyergyói-medencében a Maros mentén egészen Maroshévízig a források nátrium-kloridosak is, amely szerintünk arra utal, hogy az Erdélyi-medencének a sós üledékei a Görgényi-havasok alatt benyúlnak a medencébe, mert máshonnan nincs ahogyan só kerülhetne az ásványvízbe. Még vannak sós források Csíkszentgyörgyön, Csíkszentmártonon, Kozmáson, Lázárfalván. Még a kászoni Sóskút is nátrium-kloridos – az emberek régen vegyelemzés nélkül is jól elnevezték a forrásokat.
‒ Érdekes, hogy a tudományos kutatásokkal mennyi népi tudás is felszínre jön.
‒ Tusnádon nagyon sok lépcső, vályú, kapuláb, kéményfödlap készült faragott kőből. Azt is mondták, hogy Újtusnádon olyan telek is van, ahol minden kőből van, még a kút kávája is abból készült. Gyerekkoromban én is megtanultam, hogy a kisharami kő jó, mert faragható, de a nagyharami nem jó, mert nehezen faragható. Később, mikor ott dolgoztam, és a horzsakő előfordulását vizsgáltam, akkor láttam, hogy a nagyharami kő azért keményebb, mert az piroxénandezit. Az egyszerű kőfaragó is látta a véső butulásán, hogy melyik kő alkalmasabb a faragásra.
‒ Mi motiválta állandóan, hogy egyre több kutatást végezzen?
‒ Ezt szerettem. (Nevet.) A geológiai kutatások mellett fotóztam, faragtam, kisplasztikákat készítettem. Fából játékokat is faragtam, aztán pedig nekifogtam a kerámiakészítésnek. Nagyapám kovács volt, édesapám géplakatos, de a kőfaragáshoz is értett. Nagybátyám szobrász volt, Jánosi Antal unokatestvérem grafikus, úgyhogy a kézügyesség öröklött dolog a családban.
‒ Sok mindent felfedezett Székelyföldön, de úgy tűnik, hogy a térség is nagy hatással volt Önre.
‒ Természetesen. Az ember a szülőföldjétől sokat kap, és ha nincs Kristó András vagy Marosi Pál, vagy az az egyszerű favágó az erdőn, akkor nem tanultam volna meg mindezt. Hágótőn mellettem dolgoztak a favágók, és beavattak ilyen-olyan kézműves trükkökbe is, amelyet másképp soha nem tanultam volna meg. A geológust ‒ amíg iskolában, egyetemen van ‒ megtanítják látni, ezért fontos, hogy milyen oktatásban volt részünk. Sok érdekes dologgal találkoztunk, jó világ a geológusoké. Az ember nemcsak köveket tanulmányoz, hanem emberekkel is találkozik. A helyiektől is sokat tanultunk. Tusnádon van egy Rossz borvíz nevű forrás, és kérdezték a közelben levő bácsitól, hogy jó-e annak a forrásnak a vize, mire a bácsi azt mondta, hogy legyen jó, amikor a neve is rossz? (Nevet.) Egyszer, amikor Nagyharam alatt, a Csomád-hegységben jártam, hallottam, hogy valaki a közelben azt kérdezi, hogy vajon ez a kőkereső mit keres itt?
‒ Visszatekintve a sok tevékeny évre, változtatna-e valamin?
‒ Nincs semmi, amit másképp tennék. Ezt szerettem, s ezt szeretem mai napig. Az Erdélyi Gyopárban van egy borvízrovat, most oda is írogatok. Tervezek megírni egy nagy borvizes könyvet, egyfajta összefoglalót, amely látványos és olvasmányos is, és amelyben minden benne van, amit a borvizekről tudunk.
Péter Ágnes