Mindig orvos akart lenni, és a nehézségek ellenére nincsenek kétségei afelől, hogy a sürgősségi orvoslás a számára megfelelő szakterület. Derűje magával ragadó, és reméli, hogy az empátiája sosem engedi belefásulni a munkába. Dr. Szabó Izabella sürgősségi szakorvossal, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház Sürgősségi Betegellátó Egységének munkatársával beszélgettünk. – Csíkból indult, Csíkszeredába tért vissza… – Csíkkarcfalvi születésű vagyok, a középiskolát a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban végeztem, az orvosi egyetemet pedig Marosvásárhelyen. 2010-ben kezdtem el a rezidenciátust, dolgoztam Brassóban és Marosvásárhelyen is. Már a rezidensi állásom is itt volt, én mindig ide szerettem volna jönni dolgozni Csíkszeredába, haza. 2016-tól vagyok a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház Sürgősségi Betegellátó Egységének orvosa. – Miért választotta ezt a pályát, hogyan lett orvos? – Nem tudom erre a választ. Egyszerűen ezt akartam, mióta az eszemet tudom, mindig orvos akartam lenni. Nem tudom, honnan jött erre az ösztönzés, nincs orvos a családban, de már a babákkal is orvosost játszottunk, gyógyítottuk őket. Ötödik osztálytól kezdtem el tudatosan készülni erre, jobban odafigyeltem a biológiára, aztán a Márton Áron Gimnáziumban a biológia-kémia szakra mentem. Nem tudom honnan, de ez a késztetés mindig bennem volt. – És aztán orvos lett. Hogyan látja most ezt a szakmát, immár többéves tapasztalattal a háta mögött? – Az orvosi pálya nehéz. Elsőéves koromban azt mondta egy professzor, hogy az orvosi szakmában az első tíz év a nehéz s aztán a többi. Ez tényleg így van, nehéz, de számomra ez életforma, hozzátartozik ez a pálya az életemhez, nem tudom, ha nem orvos lennék, akkor mi lehetnék. Vannak rossz napok, amikor nagyon elfáradok, és akkor azt mondja az ember, hogy a fene egye meg, hát mást is csinálhatnék, de ha belegondolok, akkor nem tudom, hogy mi mást. Nincs más opció számomra. – A sürgősség pedig az egyik legnehezebb szakterület, nemcsak laikusok, hanem orvosok szerint is embert próbáló itt helytállni. Hogyan lett sürgősségi orvos? – Erre ugyanúgy nem tudok választ adni, mint arra, hogy miért lettem orvos. Hatodéven dőlt el, hogy én sürgősségis szeretnék lenni. Valószínűleg köze van ennek ahhoz, hogy aktív ember vagyok, szeretek mozgásban lenni, szeretem az adrenalint. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy itt tudok a legjobban segíteni az embereken. Ide futnak be az olyan esetek, amikor élet-halál között van valaki, perceken múlhat az élete, ide kerül sok olyan szociális gondokkal küzdő is, akik lehet, hogy másként nem jutnak orvoshoz. Bennem mindig volt empátia az emberek iránt, segítőkészség, hogy valahogy jobb legyen, itt pedig van erre lehetőség. – Kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, ha az egészségünkkel gond van, ha pedig hirtelen történik a baj, akkor ez a kiszolgáltatottság még nagyobb… – Igen és főként, ha olyasmi, amiről tudjuk, hogy előfordul a világban, de mindig azt gondoljuk, hogy ez velünk nem fog megtörténni. De előfordul, hirtelen villámcsapásként, akár hozzátartozónkkal, akár velünk. És nagyon sok olyan helyzet van, amit nem lehet elkerülni, amit nem tudunk kiszámítani, megelőzni. – Hogy látja, milyenek ezekben a legnehezebb pillanatokban az emberek, hogyan viselkedünk, ha baj van? – Nagyon széles a skála. Szerintem ez az érintett személy érzelmi intelligenciájától függ. Van, akiből pánikot vált ki, ha ő vagy a hozzátartozója bajba kerül, van, akiből agressziót vált ki a váratlan helyzet, van, akiből ijedtséget, elkeseredést, van, aki elengedi úgymond. Láttunk már mindenfélét. – Önöknek nemcsak a beteget, hanem ezeket a helyzeteket is kezelni kell ilyenkor… – Próbáljuk ezeket is kezelni, van sokféle történetünk. Mindenkinek, aki bejön – függetlenül attól, hogy orvosi szempontból valóban sürgős-e a problémája vagy sem – a saját baja a legfontosabb. Legyen az egy vízhólyag vagy szívinfarktus vagy autóbaleset, mindenkinek a saját problémája az elsődleges. Megfigyeltem, hogy az emberek nemigen vannak tekintettel a másik betegre, kevés kivétellel mindenki azt szeretné, hogy ő legyen hamar ellátva. Ez sajnos gyakran ad kellemetlen helyzeteket. – Szakmailag is kihívás lehet a sürgősségen dolgozni, hisz a betegségek széles skálájával találkoznak… – Itt minden van, és nagyon sokszor valóban az idővel futunk versenyt. Sokszor percek alatt kell meghozni egy döntést, nincs idő arra, hogy befektetjük a beteget, vizsgálgatjuk, kipróbáljuk, hogy ez a kezelés megy-e vagy egy másikra válaszol jobban. Itt percek alatt kell összeálljon a fejedben az, hogy mi lehet a beteggel és milyen kezelésre van szüksége. Az az igazi sürgősség, amikor élet-halál között van a beteg, és akár az életét mentheti meg az, ha jól döntünk. – Ennek a felelőssége is nagy, nem lehet könnyű feldolgozni a napi történéseket. Önnek hogyan sikerül? – Néha előfordul, hogy úgy megyek haza, hogy még sokáig bennem vannak az elmúlt órák történései. Amikor picit lecsendesednek a hullámok, az ember hazamegy, lefekszik, akkor kezd gondolkodni, hogy vajon minden rendben volt-e. Ez szerintem mindenkiben felmerül. És én remélem, hogy bennem mindig fel fog merülni, hisz addig van lehetőségem a fejlődésre, amíg ezek a kétségek felmerülnek. Az egyik legnagyobb félelmem volt mindig, hogy eljön az az idő, amikor már nem fog számítani ez vagy az. Remélem, hogy ez sosem következik be, nem fogok belefásulni annyira, hogy ne számítson. – Mennyi idő marad a munkája mellett családra, szabadidődre? – Az az igazság, hogy nagyon kevés. Szabadidőre majdnem semmi idő nem marad, gyakorlatilag az éves szabadság teszi ki ezt. A többi idő kell a családra, egy kis pihenés, házimunka ki is tölti a munka közötti időszakokat. – Mi jelenti önnek a kikapcsolódást? – A szabad levegőn való tartózkodás. Amint lehetőségem van rá, a férjemmel mindig szoktunk menni a hegyekbe túrázni. Úgy érzem, ha fizikailag elfáradok, akkor a fejem úgymond kiürül, ez jelenti a pihenést. – Sokszor írtunk lapunkban is arról és a sürgősségi szakemberek is elmondják, amikor alkalmuk van rá, hogy mivel kell a sürgősségi osztályhoz fordulni, hogyan látják el itt a betegeket. Mi az, amit ön általános szabályként röviden megfogalmazna erről? – Mindenkit megnézünk, aki idejön, mindenkit megvizsgálunk. Viszont a sorrend és a várakozási idő az esetek súlyosságától függ. Lehet, hogy épp van valaki, akinek az állapota annyira súlyos, hogy akár egy-két órát is foglalkozunk vele. Nyilván ezalatt is jönnek még betegek, akár olyan is jöhet, aki ismét súlyosabb állapotban van, mint az, aki vár, így tovább nő a várakozási idő. Megvannak erre a szabályaink, a színkódos besorolás, amit már többször ismertetett Kacsó Jolán osztályvezető doktornő is. Ezzel számolnia kell annak, aki hozzánk fordul. Ha állapota engedi, akkor lehet a háziorvoshoz vagy az ügyeleti központokhoz is menni. Túlterhelnek a kisebb sürgősségek, ez tény, ahogy mondtam, mindig mindenki úgy érzi, hogy neki a saját problémája a legnagyobb. – Azt mondta, mindig haza akart jönni. Hogyan érzi magát itthon és a kórházban? – Lokálpatrióta vagyok, felmerült bennem is a lehetőség, hogy elmenjek máshová dolgozni, de igazán komolyan nem foglalkoztatott ez sem engem, sem a férjem. Mindketten csíkiak vagyunk, itt vagyunk otthon, itt vannak a barátaink. A sürgősségen az a legnagyobb gond, hogy nem vagyunk elegen, a betegek száma szerint 21 orvos is lehetne, de teljes állásban csak két orvos van, és pár bedolgozó segíti még a munkánkat. Ez fizikailag és pszichésen is megterhelő. Ezzel együtt én szeretek itt dolgozni, szeretem az itteni közösséget. Idevaló vagyok, közülük való vagyok. Mindig azt gondoltam, hogy nekem az „enyéimért” kell dolgoznom, miért menjek külföldre, idegeneknek, idegenekért dolgozni. Ha csak egyszer lesz szüksége a családtagjaimnak, barátaimnak arra, hogy segítsek, akkor is szeretnék itt lenni. Úgyhogy számomra igazából sosem volt kérdéses az itthon maradás.

R. Kiss Edit