Impériumváltás Gyergyóban. Ezzel a sokatmondó alcímmel jelent meg dr. Garda Dezső történész, egyetemi oktató legújabb könyve, címe pontosan behatárolja annak tartalmát: Székelyföld az 1918. év végi román hódítástól az Országos Magyar Párt megalakulásának időszakáig. Az alábbi beszélgetésben a szerző a kötet tartalmáról, megírásának körülményeiről, illetve jelentőségéről vall. – Újabb jelentős terjedelmű, gazdag levéltári forrásanyagra támaszkodó kötettel jelentkezett, ezúttal az első impériumváltás gyergyói történéseit veszi számba. Miért a két történés – az 1918. év végi román hódítás és az Országos Magyar Párt megalakulása – közötti időszakot választotta kutatása tárgyául? – Az 1918 és az 1922 közötti időszakban az erdélyi magyarság, főleg pedig a székelység történetében alapvető változás történt. Mint történész, a rendelkezésemre álló levéltári és a korabeli sajtóanyag alapján próbáltam érzékelni, hogy Gyergyó magyarsága, a székelység miként lépett át a szabadság, az önálló nemzeti lét körülményeiből, a szolgaság, a nemzeti megaláztatás és elnyomás állapotába. Főleg az érdekelt, miként élte meg az egyszerű ember a magyar intézményeknek az erdélyi román Kormányzótanács által létrehozott intézményekkel való felváltását, hogyan viselte el a trianoni béke után állandósult kisebbségi lét jogfosztottsági állapotát. – Az impériumváltást általában körülírják a – főként hazai – történészek, bizonyára az esetleges érzékenységeket próbálják kivédeni ezzel, ön viszont már a kötet címében hódításról beszél. Megindokolná a terminus használatát? – 1916 augusztusának végén Románia hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, s ezt megelőzően az antant hatalmak Romániának ígérték Magyarország területeit a Tiszáig. Bár a központi hatalmak megsemmisítő vereséget mértek a román hadseregre, Románia területi igényei Erdélyre és Kelet-Magyarországra vonatkozóan nem változtak. 1918 novemberének végén és december hónap folyamán bármennyire is gyengén volt felszerelve a román hadsereg, de mégiscsak katonailag megszállta Székelyföldet és Kelet-Erdély területét. Constantin Prezan tábornoknak a román támadást jelző szövege, a korabeli székelyföldi sajtó tudósításai mind jelezték román részről a területfoglalási szándékot. A történelemtudományban a független államok megtámadását, területei­nek elfoglalását idegen hadsereg által hódításnak nevezzük. Ez a mi esetünkben sem lehet másképp még akkor sem, ha Székelyföld és Erdély magyar lakói nem tanúsítottak ellenállást a szülőföldjükre bevonuló román katonai alakulatokkal szemben. – Az I. világháború kitörésének, az 1916-os román betörésnek, a térségben zajlott csaták, az impériumváltás, illetve a trianoni békediktátum kerek évfordulója, centenáriuma rendre keretet biztosított a témakör kutatóinak hiánypótló munkák megírására, megjelentetésére. Mennyire sikerült feldolgozni ennek a korszaknak a történéseit? Vannak-e még „fehér foltok”, kevésbé ismert és kutatott események ebből az időszakból? – Könyvem szerkezetét főleg a levéltári források és a számomra elérhető korabeli sajtóanyag alakította ki. Természetesen figyelembe vettem a 2020-ban megjelent s az impériumváltással foglalkozó egyes tanulmányokat is, de munkám főleg az eddig fel nem dolgozott forrásanyagon alapszik. – A kötetet lapozgatva feltűnik, hogy a történések bemutatásánál és a következtetések levonásánál írott forrásokra hivatkozik, a kötet függelékeiben felsorolt levéltári anyag és sajtójegyzék mérete lenyűgöző. Körülbelül mennyi időt töltött levéltárakban, könyvtárakban, míg e könyvéhez gyűjtötte az anyagot? Mennyi jegyzetet készített és halmozott fel? – Többször kutattam a Magyar Nemzeti Levéltárban, legtöbbet azonban a Román Nemzeti Levéltár Csíkszeredai fiókintézményében. A budapesti Széchényi könyvtárban leltem rá a Csíkvármegye és a Székely Újság című hetilapok 1916 és 1919 közötti példányaira, míg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemhez tartozó Lucian Blaga egyetemi könyvtárban végzett kutatásaim során dolgozhattam fel a sepsiszentgyörgyi Székely Népnek és a csíkszeredai Csíki Lapoknak az általam kutatott korszakra vonatkozó írásait. 2017-től gyűjtöttem a könyv megírásához szükséges forrásanyagot. – Megtalált minden levéltári forrást, amelynek létezéséről tudomása volt? S talált-e olyan dokumentumot, amelyre nem számított, aminek felfedezése meglepetésként érte? Ha igen, mi volt az? – Különleges oklevelekre, okiratokra nem találtam. Mégis érdekesnek találtam Erdélyi Jánosnak, a Román Nemzeti Tanács budapesti meghatalmazottjának az 1918. december 7-i levelét, melyben értesítette Károlyi Mihály „kormányelnököt” a gyulafehérvári nagygyűlésről, a román Kormányzótanács megalakulásáról és személyi összetételéről, s főleg azt az 1918. december 9-én írt levelet, melyben gróf Károlyi Mihály visszautasítja a gyulafehérvári határozatokat. Az azonban a fejében meg sem fordult, hogy megszervezze Erdély önvédelmét. Sokatmondónak tekintem a Székely Nemzeti Tanács vezetői és a nemzetiségi miniszter közötti levelezést. Jászi Oszkárnak sikerült elfogadtatnia Károlyi Mihály kormányának a nemzetiségi politikáját mind a budapesti Székely Nemzetgyűlés szervezőivel, mind pedig a marosvásárhelyi nemzetgyűlés előkészítőivel. Fontos okiratnak tartom Constantin Prezan tábornok kiáltványát – melyet szintén a Magyar Nemzeti Levéltárban találtam meg – a román katonák Erdélybe való bevonulásával kapcsolatban 1918 novemberének végén, melyet az antant hatalmak által biztosított repülők szórtak szét Erdély különböző településein. – Az Országos Magyar Párt tevékenységéről azt írja: „…általában a magyar közösséget ért igazságtalanságok jogorvoslatával próbált foglalkozni”, s megjegyzi, „ez legtöbbször nem sikerült neki”. S azt is hozzáfűzi: „A magyarság autonómiatörekvéseit általában nem tűzte napirendre és csak formálisan foglalkozott az önkormányzatisággal.” Min múlott mindez: a kisebbségi helyzetben való politizálás esélytelenségén vagy a párt vezetőinek magatartásán? – A Magyar Szövetség mindent elkövetett a román uralom alá került magyarság autonómiatörekvéseinek érvényesítéséért. Román részről egyedül dr. Petru Groza tartotta fontosnak a gyulafehérvári ígéretek betartását és a trianoni békeszerződésnek a kisebbségekre vonatkozó pontjainak teljesítését. A romániai politikai erők azonban őt is elszigetelték. A liberális párt hatalomra jutása, az új román alkotmány megszavazása minden autonómiatörekvést lehetetlenné tett. Az Országos Magyar Párt vezetői rájöttek arra, hogy többet tehetnek a magyarságért, ha parlamenti pártként az országgyűlésben próbálják védeni a magyarság jogait, s ha lehetőséget biztosítanak a helyi magyar önkormányzatiság biztosításához. Mindez, a román nemzeti elnyomás körülményei között lehetővé tette, hogy helyenként magyar polgármesterek és tanácsosok is vezethették egyes székely kisvárosok közösségét 1925-től kezdődően. – Gyakran hallani, hogy a tudományos munkákban nincs helye a „mi lett volna, ha…” típusú megfogalmazásnak, a feltételezéseknek. Ugyanakkor az elmúlt időszakban egyre gyakrabban olvasni történelmi tárgyú könyvekben, tanulmányokban arról, hogy milyen lehetőségek merültek fel, milyen helyzeteket nem használtak ki egy-egy adott kor döntéshozói. Ön is készít egy ilyen jellegű rövid leltárt a kötet végén, olyan kérdéseket vetve fel, mint: „az 1916-os évi katonai betörés pusztításai után a székelység miként nézhette tétlenül az 1918-as évi román bevonulást?”,„Miért nem vállalta az ellenállást akkor, amikor az itthon tartózkodó nemzetőrök száma jóval felülmúlta a székely kisvárosokat megszálló román katonák létszámát?”, „A székely politikai elit, főpapjaink 1918 novemberében és decemberében miért biztatták a románoknak való behódolásra a közszékelységet?” Fájdalmas kérdések, amelyek újabb kérdést szülnek: mennyi múlott a nemzetközi helyzeten, a nagyhatalmak akaratán, és mennyi állt rajtunk a dolgok ilyetén való alakulásában? – A rendelkezésünkre álló forrásanyag jelzi, hogy 1918 no- vemberétől december hónap közepéig a székelyföldi nemzetőrök, polgárőrök, akik nagyrészt a frontot megjárt katonák voltak, meg tudták volna állítani az akkor még kisszámú román hadseregnek a Székelyföldre való bevonulását. A névsorokat azért is jeleztem, hogy érzékeltessem az itthon tartózkodó volt katonák nagy számát, mely 60–80 ezerre tehető Székelyföldön. Fegyvereik is voltak. A korabeli tudósításokban arról olvashatunk, hogy a románok főleg a székelyföldi fegyverraktárakat foglalták el. A székelyföldi önkormányzati vezetők, a korabeli politikai elit azonban nem vállalta fel az önvédelmi harcot. Bolsevik megmozdulásnak nyilvánítottak olyan követeléseket, melyeket a fronton járt férfiak vagy menekültté vált asszonyok megfogalmaztak az őket anyagilag kijátszó jegyzőkkel, önkormányzati vezetőkkel szemben. A nyílt vagy rejtett elégedetlenség nem befolyásolta nemzeti öntudatukat, az ország keleti határainak védelmével szembeni elkötelezettségüket. Talán ezért is létezett az a vélemény Marosvásárhelytől Csíkszeredáig – Vákár P. Arthur feljegyzése szerint –, hogy a románokat az urak hívták volna be. Én természetesen ezzel nem értek egyet, de az a tény, hogy a székely közembereket önmérsékletre biztatták a bevonuló kisszámú román hadsereggel szemben, döntő módon hozzájárult a román hódítás sikeréhez. – Ritka az a tájegység, amelynek történelmét olyan mértékben és mélységekben feltárták, kutatták és feldolgozták, mint Gyergyóét, csak az ön munkáiból kikerekedik a térség monográfiája. Min dolgozik jelenleg? – Most kivételesen nem gyergyói témájúak a kutatásaim. Dédnagyapámnak, Garda Józsefnek, az enyedi főtanoda utolsó papképző tanárának az életútját szeretném nyomon követni, egészen addig, míg a nagyenyedi tanoda el nem vesztette főiskolai jellegét.

Sarány István