Nemrég konferenciát tartottak Székelyudvarhelyen: a Lámpás-program keretében végzett kutatásokról számoltak be azok a szakemberek, akik a székely vidék fejlődési esélyeit vizsgálták. Ebben a programban részt vett dr. Ferenczy Ferenc Szé­kelyudvarhely korábbi polgármestere, Hargita megye nyugalmazott főállatorvosa. A kutatás a tanyasi gazdálkodást vizsgálta, Ferenczy pedig ezen belül a szarvasmarhatartást, hiszen ez a szakterülete. A tejelő tehenek, illetve a húsmarhák nevelése, a takarmány előállítása a székely vidéki gazdaságokban a főtevékenységet képezi, ez szabja meg a mindennapok időbeosztását, ugyanakkor innen származik az emberek bevételeinek jelentős része is. – Hogyan kapcsolódott be a tanulságokkal teli eredményeket feltáró kutatásba? – A kutatás gondolata már korábban megszületett, engem valamikor 2016 októberében vontak be a projektbe. Az volt a célkitűzés, hogy járjuk körül, vizsgáljuk meg a tanyasi gazdálkodás különböző vetületeit, és próbáljunk meg működőképes családi modellt összeállítani, amely érvényes a Székelyföldre. Nyilvánvaló, hogy a vizsgálódás középpontját a gazdaságos tehéntartás képezte. Örömmel vettem a felkérést, hiszen van rálátásom, pályafutásom során több mint tizenöt évig voltam gyakorló állatorvos, aztán – polgármesteri megbízatásom előtt és után – különböző gazdasági tevékenységekben vettem részt, többek között a haszonállat-nemesítésben. Ebben a programban Tankó László közgazdásszal és Ambrus Tibor tanárral alkottunk csapatot. Hárman összesen 104 családi gazdaságot látogattunk meg. Ezek többnyire kis családi vállalkozások, de köztük volt egy több mint 100 fejőstehénnel rendelkező farm és egy kisebb is, 40 haszonállattal. Próbáltunk kialakítani olyan véleményt, amelyet ajánlani lehet optimális méretű, családi farmgazdaság működtetéséhez. Mindebbe külföldi forrásokat, példákat is bevontunk, hiszen alsó-ausztriai és magyarországi gazdaságok adatait is felhasználtuk. – Melyek azok a sarokszámok, amelyek jól működő székelyföldi családi gazdaságot jellemeznek? – Egyértelművé vált számunkra, hogy Székelyföldön – és ezen belül Hargita megyében – csakis az állattenyésztés lehet az elsőrendű mezőgazdasági tevékenység, hiszen a földrajzi, geológiai és ökológiai lehetőségek ehhez teremtenek ideális körülményeket. Legelők, kaszálók, megfelelő vízmennyiség áll rendelkezésre. A megyében 175 ezer hektárnyi mezőgazdasági területből csak mindössze 29-30 ezer hektár a szántó, 85 ezer a legelő és 50 hektár körüli a kaszáló. A kutatásaink alapján egyértelművé vált, hogy egy négytagú családban – ahol férj, feleség él és két gyerek van, esetleg nagyszülők – legkevesebb 10 tehenet kellene tartani, összességében pedig legalább 15 szarvasmarhát, hogy megfelelően biztosítható legyen az utánpótlás, illetve a bikaborjak értékesítése is megvalósulhasson. Ekkora állomány szerény, de viszonylag biztos megélhetést nyújt a más jövedelemmel nem rendelkező családnak. Ha a tulajdonosok maguk vállalják az állatok ellátását és gondozását, ha rendelkeznek saját területtel, akkor ez további előnyt jelent. – Mi van akkor, ha nagyobb méretű a gazdaság? – Abban az esetben, ha nagyobb állománnyal számolunk, akkor a költségek jelentősen emelkednek, hiszen külső munkaerőt kell alkalmazni, és ebben az esetben a bevétel jelentős részét bérezésre költi a gazda. Viszont, ha nagyobb létszámú állatot tart, akkor a tejhozam is jelentősebb, s ha jó a felvásárlási ár, ha ki tud alkudni a tejgyárral úgy 1,2 lej körüli literenként árat, akkor már komolyabb jövedelemhez juthat. Nem számoltuk be a kisgazdaságban tartott más állatokból származó hasznot – hiszen a sertés vagy a baromfi nevelése általánosnak mondható –, illetve nem számoltunk azzal, hogy tanyasi körülmények közepette a család élelmiszer-szükségletének jelentős része helyben ugyancsak előállítható. – Mennyiben segítenek a különböző támogatások? – Maximálisan ki kell(ene) használni azokat a támogatási forrásokat, amelyek az állam és az Európai Unió irányából érkeznek. Jelentős figyelmet fordítottak arra, hogy váljék szakszerűvé az állattartás, legyenek megfelelők az állatjóléti körülmények, s az állomány legyen törzskönyvezve, legyenek benne a tehenek a tejkontroll-programban. Nem elhanyagolható tény, hogy egy törzskönyvezett és „szolgálatba állított” fejőstehénre év végén 948 eurós támogatás jár. Biztosan csökkenni fog ez az összeg, ha megfelelő szintre emelkedik országosan az állomány, de akkor is komoly jövedelem a tej- és a húsértékesítés mellett. Mindenképp úgy látjuk – figyelembe véve, hogy ma már inkább a középkorú és az idősebb generációk foglalkoznak gazdálkodással –, hogy a székelyföldi gazdálkodás érdekében a fiatalokat kellene valahogy idehaza, s főleg vidéken megtartani. Jórészt ezért készítettük ezt a modell jellegű, optimális tehéntartási javaslatot. – Annak idején voltak települések, ahol sikeresen összefogott a községvezetés, a helyi gazdatársadalom és az egyház, és valóságos csodák jöttek létre. Homoródszentpálról például nem tejet, hanem készterméket, vajat vittek a piacra, s néhány év múlva hitelszövetkezetet, fogyasztási szövetkezetet is létrehoztak, filmvetítőgépet vásároltak, amely abban az időben jelentős újdonságnak számított. Vajon hol állunk most, ebben az újfajta kapitalizmusban, amely kívülről kereskedve látja el élelmiszerekkel (is) a helyi fogyasztót? Létezik-e manapság szövetkezeti eszme? Feltámasztható-e egyáltalán? – Menjünk vissza pár évtizedet az időben. Amikor a pályámat kezdtem, azt tapasztaltam, hogy a két Homoródmentének volt szövetkezeti kultúrája. Az ottani emberek valami egészen mást vártak el a szövetkezettől, nem központilag irányított tervgazdaságot. Borzalmasan nehéz manapság újraindítani ezt a mezőgazdasági kultúrát. Nagy szükség lenne olyan emberekre, mérnökökre, menedzserekre, és nyilván papokra is, akik egyértelműen meghatározzák az irányvonalat, s akiket követni lehet. Csakhogy ezeket a falvakat járva azt tapasztalom, hogy jó esetben van egy-egy falufelelős , de a pedagógusok, sőt még a lelkészek is ingáznak. A helyi elit gyakran ennyi: egyemberes. Nincsenek meg azok a vektorok, amelyek mozgatnák, egyben tartanák a közösségeket. Kezdő állatorvosként el sem tudtam képzelni, hogy ne ott éljek, abban a faluban, ahol a munkámat végeztem, hiszen az állatorvosi tevékenység mellett bekapcsolódtam a hely társadalmi és gazdasági életébe. Ilyen embereket kellene találni, akik hajlamosak és képesek is a falvakban élni. – Melyek azok a követendő helyi példák, amelyekre támaszkodhatunk? – Pozitív példaként mondanám a székelykeresztúri és a csíkszépvízi tejszövetkezeteket, illetve a most formálódó kézdivásárhelyit is. Konk­rétan bebizonyosodott tavaly Kézdiszéken, hogy mekkora jelentősége van a közös fellépésnek, amikor a Covalact tejfeldogozó vállalat váratlanul, majdhogynem egyik napról a másikra felmondta a szerződéseket és többé nem vásárolt tejet a gazdáktól. Ebben a kényszerhelyzetben jött létre a szövetkezet, s keresték meg a keresz­túri üzemet. Nagy szerencse, hogy volt annyi kezdeményezőkészség az érintettekben, s ezt meglépték, mert ellenkező esetben az állomány felszámolása következett volna, ami nagy érvágás, hiszen a tejértékesítés az egyik legfontosabb bevételi forrás, és ráadásul ehhez köthető a különböző szubvenciók rendszere is. Így már akkor, amikor megszűnt a Covalacttal fennálló üzleti viszony, a székelykeresztúriak már átvették és azóta is átveszik, feldolgozzák az ottani tejet. Nyilvánvaló, hogy az elnéptelenedő kis falvakban, ahol hiányos családokról beszélhetünk, ahol csak negyed- vagy jó esetben félgazdaságok működnek, ugyancsak szükség lenne a szövetkezés különböző formáira, amelyek működnek ugyan most is kölcsönös segítségnyújtás formájában, de ezeknek az alkalmi, egy-egy munkálathoz kötődő társulásoknak jó lenne szervezett, céges formát is adni. – A szakosodásra gondol? Legyen egy-egy kis településen belül olyan vállalkozás, amely a tejtermeléssel, egy másik annak értékesítésével és feldolgozásával, egy harmadik pedig a takarmány-előállítással foglalkozna? – Természetesen. Ehhez azonban megfelelő tudás, összhang és bizalom kell, ami nem biztos, hogy megvan ezeken a helyeken. De az biztos, hogy némi politikai, önkormányzati és egyházi segítséggel az embereket meg lehet győzni arról, hogy ez saját érdekük, hiszen hatékonyabb és korszerűbb formája a gazdálkodásnak. Fontos lenne tudatosítani az idő tényezőt – ez nagyon fontos vonatkozás, hiszen az egyén így nem lenne „rabja” a nap 24 órájában a gazdaságnak, hanem fel lehetne osztani „műszakokra” a tevékenységet. A fennmaradó időben lehetőség adódna arra, hogy másra is figyeljenek, többek között arra, hogy a zöldség- és a gyümölcstermesztés terén is komoly lehetőségek vannak, amelyeket nem használnak ki. Visszafejlődött, abbamaradt a gyümölcstermesztés, holott ez a tevékenység 70-80 évvel ezelőtt komoly keresetkiegészítést nyújtott, vagy pedig arra szolgált, hogy a cserekereskedelem jóvoltából beszerezzék azt a gabonamennyiséget, amellyel haszonállatokat – borjakat, sertéseket – tudtak hizlalni. Egy-egy település manapság mutatkozó képe is siralmas, elhanyagolt, elvadult, romos környezetben nem lehet meghonosítani az idegenforgalmat. – Térjünk vissza a szarvasmarhatartáshoz. Újabban igencsak megváltozott a takarmánykészítési gyakorlat. Gépekkel végzik a kaszálást, a bálázást és a behordást. Közben a tehenek hosszú kilométereket „gyalogolnak” napestig a legelőkön. A modern takarmánybegyűjtés ilyen nagy gépekkel nem a hegyes-völgyes vidékre való. Itt kézi szerszámokkal vagy kis gépekkel kellene dolgozni, hogy a rétek, kaszálók biodiverzitása megmaradjon. Mi a véleménye e kettősségről? – A legolcsóbb és legegészségesebb takarmányozási forma nyári időszakban a legeltetés. A mi legelőinken átlagosan 70-80 fűféleség található négyzetméterenként. Végig kell gondolni azonban, hogy mekkora a naponta bejárt terület, hiszen amennyiben ez túl sok – több 6-8 kilométernél –, akkor ez már csökkenti a tejhozamot vagy a súlygyarapodást. Fontos szempont, hogy érdemes nyári szállásokat is kialakítani, ahol egy optimális méretű, bekerített területen legelhetnek az állatok. Ez a viszonylagos védettség, a védhetőség miatt is fontos, illetve lényeges, hogy nem kell évről évre pásztort keresni, ami ugyancsak sok fejtörést okoz, hanem maguk a tulajdonos-alkamazottak látják el ezt a feladatot. A kaszálást sokkal célszerűbb kézzel vagy kisgépekkel végezni, illetve lehet korszerű technikával is, de akkor nem szénát, nem bálát kell préselni belőle, hanem silózni, illetve félnyers állapotban konzervált takarmányt kell felhalmozni a téli hónapokra. A nagy gépekkel lepusztítják a kaszálókat, hosszú távon ez a megoldás nem jelent alternatívát. A másik fontos tennivaló, hogy alkalmazni kell a svájci és az ausztriai mintákat. Én az utóbbi években legalább tizenöt alkalommal jártam Alsó-Ausztriában, ahol igen hasznos és sokoldalú szövetkezetekkel ismerkedtem meg. Ott nemcsak a tej és a hús előállításával, értékesítésével foglalkoznak, hanem növény- és állatnemesítéssel, valamint a gyógynövények és a vadgyümölcsök begyűjtésével is. Nálunk is vannak ilyen kísérletek, de korántsem olyan erősek, hogy komoly gazdasági hatásuk legyen. – Lesz-e folytatása a kuta­tásnak? – Biztatni fogom a kollégáimat és a többi illetékes kutatót, hogy készítsük el a csonkaga zdaságokra, az apró falvakra vonatkozó felmérést és a tervet is. Bízom abban, hogy néhány hónapon belül akár be is mutathatjuk a szakmának és az érintetteknek. Simó Márton