erős felhőzet
havazás
Béla nem akar koldus lenni
Magányos férfi. Egyébként nem így hívják. A név azonban nem fontos ebben az esetben. Szóval: egy magányos férfi ül a belváros hol egyik, hol másik sarkában. Attól függ, hogy hol tart az árnyék a napnak abban a szakában. Időnként ott van a közelében egy nagyon lompos kutya is, de csak szolidaritásból. Valószínű, hogy annak az ebnek is valami hasonló élettörténete van, mint Bélának, de ő nem szokta, s nem tudja elmondani nekünk, hogy hol, s mikor volt jobbacska a sorsa. Csak alkalmanként van ott Béla mellett. Bizonyára másutt jut élelemhez, talán árnyékhoz, vízhez is, úgyhogy időnként elhagyja alkalmi barátját és bejárja újra és újra azokat a köröket, amelyek a létfenntartásban segítik. Bizonyára itt-ott leesik számára egy-egy mócsing, kenyértöredék, vagy valami egyéb, ami kutyatápnak számít. Aztán rapszodikus rendszertelenséggel visszatelepszik Béla környezetébe, hogy színesítse a nyomort.
Bélánkat körbelengi a hányatott sors minden kelléke. Foszlott nadrágjáról nem tudjuk, hogy miből készült, s milyen színe volt hajdanán, úgyszintén az inge és a pulóvere eredeti színvilágáról sem tudni semmit. Olyan a főfedője is, hogy nem tudni, horgászkalap, baszksapka volt-e fénykorában, vagy valami más. Ha szóba elegyedünk vele, valami roppant bonyolult életpálya kezd körvonalazódni lelki szemeink előtt. Egy távoli városban élt fiatalkorában, talán tengerész is volt hajdanán, de hajóács mindenképp. Asszony is volt, s gyermek. Aztán egyetemi évek emléke idéződik fel az elmúlt évtizedek egyikéből, az a Kolozsvár, amelyet ma már csak irodalmi emlékekből vagyunk képesek felidézni. De Béla jóvoltából is. Aztán rémtörténetek sokasága jön elő, nagy szocialista építkezések a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiből, a Transzfogaras, amelyeken dolgozott. Hol a lapát nyelén, önszántából, hol rabruhában, mert az asszony egyszer be is záratta. A korábbi rendszerben nem volt bocsánatos bűn a család elhagyása, a delikvenst kényszermunkára fogták, hogy az ellátást fizethesse, ha magától nem tette. Bár – magyarázza Béla – ez inkább az asszonyság rosszindulatából fakadt, de kibírta. Háromszobás tömbházlakásban is élt egy ideig, s még autója is volt. „Hetvenkétezerért adták akkor az új dák-szekeret, én egyből kifizettem, nem kuporgattam évekig, mint az átlag – mondja kérdezés nélkül –, csak közben ittam, szerettem csavarogni, ha olyan volt a kedvem.”
Aztán jön a horrorisztikus részlet elveszett okmányokról, a bejelentett lakóhely hiányáról. És akinek nincs lakcíme, annak nem lehet személyi igazolványa – csak ideiglenes –, nem lehet bankszámlája, s így nyugdíja sem. „Pedig vannak éveim, legalább húszévnyi folyamatos munkaviszonyt tudnék igazolni” – közli egyik beszélgetésünk alkalmával. Ugyanezt mondta tavaly és tavalyelőtt is.
Szivaras ember Béla, de nem kér. Egy lejt, ötven banit sem. Nézi közben a karóráját, s azt mondja, hogy egykor adják az apácák a szociális ebédet. „Valahogy el kellene jutnom addig” – mondja váratlanul, s biztatja önmagát. Mostanában a lába sem a régi, alig-alig vonszolja magát óránként fél kilométeres sebességgel, de azért nekivág az útnak. Ha olyan lenne, akkor azt mondaná, hogy: adj valamit, annyit, amennyit tudsz. Béla azonban nem kér semmit. Ennyi azért tartásként megmaradt benne, pedig ott van a szociális gondoskodás legalján. Valahova hazajár, van valahol egy hely, ahol lehajthatja a fejét. Talán annak a loncsos kutyának is jut egy zug valahol, ha élelemszerző körútjairól visszatér. Talán.
Simó Márton
